Elűzi a rosszkedvet, megszünteti a szívfájdalmat, és sokba sem kerül

Sokan mondják, hogy a kutya az ember legjobb barátja, de szerintem sokkal több annál. Az enyém legalábbis különleges szerepet játszik az életemben.

Másfél évvel ezelőtt életem egyik mélypontján voltam. Minden téren falakba ütköztem, és úgy éreztem, sehol nem állom meg a helyem. Akkor költöztünk össze a barátommal, és egyszerre kellett ellátnom a munkámat napi kilenc órában, a maradékban pedig ugyanilyen lelkesedéssel házitündérré avanzsálódnom, aki főz, mos, takarít, mielőtt este álomra hajtja a fejét. Nem voltam soha egy lusta típus, szívesen besegítettem a házimunkába, de azért az mégsem ugyanaz, mint amikor egy csapásra a nyakadba szakad egy lakás. A munkahelyemen úgy éreztem, bármit teszek, bármekkora erővel hajtok, sohasem elég jó, amit csinálok, aztán otthon is csak az várt, hogy "nincs tiszta zoknim" vagy "elsóztad a levest". A mindennapos szürke mókuskerék miatt kezdtem elveszíteni önmagam.

Úgy éreztem, hogy a munkámnak élek, aztán hazajövök, és Hamupipőkét játszom. Nem tudtam aludni, nem tudtam kikapcsolódni. Annak ellenére, hogy mindig igyekeztem csinos lenni, akkoriban nem érdekelt, miben megyek ki az utcára, hogy kócos-e a hajam, passzol-e a felsőm a nadrágomhoz. Folyton szomorú voltam, folyton azt éreztem, hogy nem elég, amit csinálok. Hogy én magam nem vagyok elég jó.

Aztán besokalltam. Már vasárnap éjjel nem tudtam aludni, annyira rettegtem a másnapi munkától. Állandóan fájt a gyomrom, tönkretettem magam a sok idegeskedéssel. Úgy éreztem, nem bírom tovább, segítségre van szükségem. Elmentem orvoshoz, és elmondtam mi a problémám, aki néhány gyógyszerrel igyekezett enyhíteni a panaszaimat. A végére már hat tablettát szedtem, de az állapotomban semmi változás nem történt. A párom, Dávid sem bírta már nézni, hogy ezúttal a gyógyszerek miatt vagyok padlón, és neki sikerült végül megoldania a helyzetet.

A 24. születésnapomra megkaptam életem legjobb ajándékát. Nem tudtam, milyen meglepetést tervez, nem árulta el, hova megyünk. Beültetett a kocsiba, és fél óra autókázás után megálltunk egy vidéki ház kapujában. Nem értettem, mit keresünk ott, de nagyon megörültem, amikor megláttam egy aranyszínű labradort feltűnni a kerítés másik oldalán. Mielőtt édesanyámék külföldre költöztek egy jobb élet reményében, ugyanilyen családi kutyusunk volt, és azóta is ez a kedvenc fajtám.

Egy idős néni bevezetett minket a hátsó udvarba, és elhúzta a függönyt egy fából eszkábált kis házikó előtt, ahol nyolc zsömleszínű szőrgombóc feküdt.

"Ez az ajándékod. Választhatsz egyet. Még nagyon picik, de néhány hét múlva visszajöhetünk érte, és csak a tiéd lesz" - mondta Dávid.

Kiválasztottam a legducibb, leglustább kiskutyust az alomból, akibe azonnal beleszerettem. Alig bírtam kivárni azt a pár hetet, legszívesebben már akkor nem engedtem volna el.

Kedvenc Jane Austen-hősnőm, Elizabeth Bennet után Lizinek neveztem el a kislányt. Az eleinte mozogni sem akaró kutyakölyök pár hónap elteltével már mindent felfedezett - és szétszedett - a lakásban, de én nem bántam. Imádtam minden porcikáját, minden rezdülését. És habár nem képezték ki rá, Lizi tényleg terápiás kutya lett. Napról napra jobban éreztem magam mellette. Feladatot adott, ami elterelte a gondolataimat. Célt adott, hogy túléljem a napokat. Odabújt, amikor úgy éreztem, hogy senki más nem szeret ezen a világon. Így megy ez a mai napig. Most másfél éves, és még mindig ő a legjobb kutya, akit kívánhatok. Akkor is, ha néha bepisil, vagy kilopja a szemetesből a joghurtosdobozt.

Kiszabadított a sötét ketrecből, ahová bezártam önmagamat, és ezt sohasem leszek képes meghálálni neki. Persze próbálkozni azért szabad, kifejezetten szeret... nos, mindent, ami ehető.

• kutya
• depresszió
• gyógyszer
• gyógyeszköz
• Lélekprojekt