Emiatt aggódnak a nagy áruházláncok? Bárki csatlakozhat a kezdeményezéshez

Míg vannak, akik csupán divathóbortként és egy új hippikorszak furcsa megnyilvánulásaként definiálják, egyre többen gondolják úgy, hogy a sharing economy, vagyis a megosztáson alapuló közösségi fogyasztás olyan meghatározó modell lehet, mely nemcsak a fogyasztási szokásokat írhatja újra, de olyan gyökeres változásokat indíthat el, melyek egy idő után akár a gazdasági válság jelentette kiábrándultságra és félelmekre, valamint a fenntarthatóság és a környezeti problémák kérdéseire is választ jelenthetnek.

A közösségi fogyasztás fogalma korántsem új keletű, sőt, mióta világ a világ, létezik, nem jelent ugyanis mást, mint egyfajta cserekereskedelmet, a javak megosztását a közösségen belül, úgy, hogy az mindenki számára azonos mértékben jelentsen előnyöket.

A téma elismert kutatója, Rachel Botsman szerint a módszer egyfajta időutazást tesz lehetővé, mely azonban amellett, hogy némiképp visszarepít a múltba, a jövőbe visz, hiszen olyan csatornákon keresztül hívja életre az ősi hagyományokat, melyek által azok vonzóbb és dinamikusabb formában lesznek elérhetők. Ez esetben elsősorban a digitális kor vívmányairól van szó, az internetről, a mobiltelefonokról, a közösségi portálokról, míg ugyanis a falvakban máig létező szoros együttműködéshez - legyen szó akár a kalákáról - teret ad a földrajzi közelség jelentette kötelék, a nagyvárosok széttagozódóbb világában ez nehezebben lenne megvalósítható olyan mértékben, mint ahogy azt előbbiek lehetővé teszik.

A közösségi fogyasztásra épülő kezdeményezések rendkívül sokrétűek, míg azonban egyes típusai, ha csak részben is, de profitorientáltak - például a magánszállások hirdetéseit összegyűjtő Airbnb, a telekocsiportálok vagy a közösség által összedobott alaptőkéből induló Kickstarter-vállalkozások -, temérdek olyan projekt létezik, aminek lényege épp az, hogy, ha lehet, kizárja a pénzt.

Erre Magyarországon is több példa létezik, legyen szó könyvcseréket megvalósító közösségekről, élelmiszercsere-hálózatokról, közösségi kertekről vagy kölcsönös segítségnyújtásra épülő projektekről. A lényeg minden esetben ugyanaz, az erőforrások és eszközök cseréje révén a tagoknak nem kell egyenként is birtokolniuk mindent ahhoz, hogy elboldoguljanak a mindennapokban, hiszen számíthatnak magára a közösségre is.

Persze ahhoz, hogy mindez sikeresen működjön, szemléletváltásra van szükség, ez azonban a fogyasztói társadalom hagyományos modelljétől való észrevétlen eltávolodást is magában hordozza, nem véletlen, hogy sokan aggodalommal figyelik - legyen szó cégekről, nagyáruházakról -, és önmaguk gazdasági növekedése szempontjából veszélyesnek tartják mindezt. Sokan tartanak az emberi tényező kétarcú mivoltától is, azt állítva, mindez lesz nem több rövid távú trendnél, mert senki nem osztja meg szívesen a legjobb dolgokat, legfeljebb a felesleget, hiszen az ember alapvetően szeret birtokolni.

Létezik ugyanakkor a másik véglet is, vannak, akik hatalmas lehetőséget látnak a közösségi fogyasztás modelljében, és egyfajta utópiáról beszélnek, egy új kor hajnaláról és olyan globális közösségekről, melyek társadalmi hatása idővel vitathatatlan lesz. Egy olyan világról, ahol a birtoklás és a haszon egyre inkább háttérbe szorul, és szinte bármit el lehet majd érni anélkül, hogy az pénzbe kerülne - ahol az enyém a tiéd is lesz, az elég pedig elég.

Persze ez még messze van. Abban azonban a legtöbben egyetértenek, hogy szükség van olyan lépésekre, melyek gátat vetnek a túlfogyasztásnak, a pazarlásnak és a bolygó végsőkig menő kiszipolyozásának, illetve abban is, hogy a lehetséges átalakulás természetes folyamat, egy önszerveződő védekezési mechanizmus, mely többek között a fentről jövő hatalom felé tanúsított bizalom elvesztésére és a gazdasági válság jelentette sokkra jelent választ.

Hasonló kezdeményezésekről hallva sokan lendülnek rögtön támadásba, idealista ködkergetőknek nevezve mindazokat, akik változásra törekednek, holott nincs szó erőszakos változtatásról, csupán egy alternatíváról, a döntés szabadságáról és olyan emberekről, akikben megmozdult valami, és hisznek abban, hogy a saját maga által generált vágyakat csak önmagával kielégíteni képes fogyasztói társadalom piramisa helyett valami egész mást is lehetne építgetni.

Közösséget, új célokat az együttműködésre született embernek, tárgyfüggőség és magány helyett kapcsolatokat, bizalmat, a bizonyos tárgyak birtoklásának hiányából fakadó elkeseredettség és sikertelenségérzés helyett pedig önbizalmat is azáltal, hogy a státuszszimbólumok, a javak vagy épp a hitelminősítés helyett az egyén olyan emberi értékek alapján méretik meg, mennyire segítőkész, vagy épp milyen kreatív.

Nem beszélve persze arról, hogy a közösségi gondolkodásnak ökológiai haszna is lehet, hisz amellett, hogy csökkenti a felesleget és a pazarlást, környezettudatos látásmódra nevel. Ennek talán egyik legszebb példáját jelenti a landsharing, melyre közösségi kertek formájában már Magyarországon is akad példa: fiatalok, családok vagy épp üzletemberek veszik célba munka után vagy hétvégén a parlagon heverő földeket, kerteket, hogy azokat közösen megművelve, egymás munkáját becsülve, szó szerint vihessék majd haza annak gyümölcsét.

Ha egyre többen ismernék fel az ebben rejlő erőt, azt, hogy az üres, pazarló rendszer kiszolgálása helyett létezik másik út is, mely, bár nem kevés energiát igényel, képes lehet az önfenntartásra, az - a már említett Rachel Botsman szavaival élve - olyan lenne, mint a napenergia egy szénbányához képest, mint az eszmélés egy hosszú-hosszú másnaposság után.

• közösségi kert
• kerti munkák
• környezetvédelem
• Lélekprojekt