Tinimamik és Pokémonok - Egy szétszakadt generáció jövőképe

A minap furcsa jelenségre lettem figyelmes. A fiatal generáció - értsd: 17 évestől 38 évesig - tagjai alapvetően két csoportra szakadtak szét, amelyeket hatalmas szakadék választ el egymástól: a korán érőkre és a későn érőkre.

A korán érők

Régen teljesen megszokott volt, hogy egy lány 16-18 évesen rátalált élete szerelmére, és gyereket szült neki, de lássuk be, ma már furcsán nézünk azokra, akik hatalmas pocakkal mennek érettségizni, vagy éppen a gimnázium után rögtön kimondják a boldogító igent a párjuknak. "Nem akarsz még élni egy kicsit?" - teszik fel sokan a kérdést, amiben van is némi ráció. Mert általában ők azok, akik szomorú bociszemmel néznek, ha elmeséljük, hogy micsoda buliban vagy kalandban volt részünk a hétvégén, majd nehéz sóhajjal közlik, hogy jaj, de szívesen jöttek volna, de hát a gyerek...

És először tényleg jól hangzik az egész, hogy valaki már fiatalon úgy érzi, megtalálta élete szerelmét, és hozzá is megy. Előttük az egész közös élet, jöhet a boldogan éltünk, amíg meg nem halunk - ami viszont manapság már sajnos egyre ritkább, így néhány éven belül általában a válás az, ami valóban eljön, összetört álmok és szétszakadó család kíséretében. Fiatal anyák hagyják el a gyerekeiket, mert még nem élték ki magukat. Fiatal apák tűnnek el örökre, mert ez nekik még túl nagy felelősség. És ki az, aki mindezt elszenvedi? A korán érők gyerekei, akik meggondolatlanságból születtek. Mert hallottam már nő szájából olyat a gyerekével kapcsolatban, hogy "akkor jó ötletnek tűnt".

A későn érők

Persze a másik fele a történetnek sem kevésbé furcsa, amikor felnőtt, harmincas éveik végén járó férfiak és nők szabadidejükben Pokémonokat vadásznak a Városligetben kedvtelésből. "Inkább egy kedves barátnőt foghatnál végre magadnak" - mondta egyik ismerősöm édesanyja, akit azért elkezdett aggasztani, hogy kisfia az általa képzeletbeli barátoknak titulált meselényekkel tölti a szabadidejét. Persze ennek a korosztálynak eszében sincs még házasodni, uram bocsá' gyereket szülni. Legtöbbjük - tisztelet a kivételnek - a hosszú távú kapcsolatra sem képes, mert felesleges nyűgnek tartja az elköteleződést. Mert egy barátnő beleszól, hogy hova megy, mikor jön, mit csinál - ami persze megengedhetetlen.

És ott van anyuci, aki kedvesen még mindig kimossa a szennyesét, hetente párszor kitakarít a legénylakásában, és minden este meleg vacsorával várja - így pedig minek is kötné le magát? Csak a buli, csak az utazgatás, csak a kalandok éltetik ezt a típust, amíg rá nem jön a 40. születésnapján, hogy egy egyéjszakás kaland nem fogja ápolni, ha beteg, nem lesz mellette, ha rossz napja volt a munkában, vagy nem öleli meg, ha éjszaka rosszat álmodik. És akkor talán már túl késő lesz. Nem azért, mert idősek, vagy nem tudják, hogy működik egy hosszú távú kapcsolat. Azért, mert számtalanszor fültanúja voltam hasonló beszélgetéseknek is: "Negyvenes, és még soha nem volt házas? Felejtsd el, tuti selejtes, valami nagy gáz lehet vele."

Szóval hol van az igazság? Szokás szerint valahol félúton. Ha az ember kora huszonévesen úgy érzi, hogy a partnerétől függetlenül is készen áll az elköteleződésre, és szeretné, hogy innentől a szülőlét töltse ki minden nem munkával eltöltött másodpercét, akkor nem is kérdéses, hogy belevágjon-e a babaprojektbe. De csak azért, mert divat a fiatalon szülés, vagy mert a partnere ráerőlteti, teljesen felesleges beadnia a derekát, mert azt minden esetben a csemetéje bánja majd a legjobban.

De az se baj, ha közel a 40-hez baba helyett pokémonozik: ha ott van mellette egy barátnő, aki szintén örömtáncot lejt, ha sikerül befognia egy ritka Ponytát. A lényeg, hogy ismerjük magunkat annyira, hogy tudjuk, nekünk mi lesz a jövőben a legjobb, és találjunk valakit, aki minden hibánk ellenére szeret minket, úgy, ahogy vagyunk. Pokémonokkal vagy nélkülük.

• y generáció
• játék
• házasság
• tinédzser
• szerelem
• szingli
• Lélekprojekt