Ettől lesz okos a gyerek! És nem kerül egyetlen fillérbe sem
Csilivili módszerek és varázslatos könyvek helyett a szülőnél a megoldás kulcsa.
Kis gyerek, kis gond, nagy gyerek, nagy gond - szól a mondás, és akinek nincs gyereke, nem is sejti, hogy ez mennyire igaz. Mert aki még gyerekvállalás előtt áll, az naivan azt képzeli, hogy éppen fordítva van ez: elvégre mennyivel nehezebb a kommunikálni nem tudó kis lurkó jelzéseire reagálni, és a sírását dekódolva eldönteni, hogy éhes, szomjas, álmos, nyűgös, vagy csak az anyaszagot hiányolja. Bezzeg, ahogy cseperedik a gyerek, már mindent meg lehet beszélni, értelmesen, emberi módra, ehh, gyerekjáték, hol itt a gond?
Még miután megszületik a kicsi, akkor is azt érzi az ember, hogy kőkemény és fárasztó a pelusos-sírós-éjjelnemalvós időszak, és nagyon, de nagyon várja, hogy végre megszólaljon a gyerkőc, mert akkor majd rögtön felfogja, ha azt mondják neki, hogy a konnektor veszélyes, télen nem mehetünk szandálban a nagyihoz, és hogy ne hagyja, hogy az a kis copfos állandóan kivegye a sárga homokozólapátot a kezéből a játszótéren.
Persze aztán egyszer csak megszólal a gyerek, először csak szavakat formál, majd mondatokká fűzi őket össze, mesél, tagad, érvel, megmagyaráz, no meg kérdez. Rengeteget és állandóan. És az ember rájön, semmi nem lett könnyebb, sőt, most jött el igazán a neheze. Mert persze a gyerek egy idő után megérti, hogy a konnektor veszélyes, hidegben jobb a csizma és a játszón is megvédi magát. De a kérdések akkor is jönnek, megállíthatatlanul. És bizony ezeknek csak egy bizonyos - idővel szinte elhanyagolható - része tartozik a könnyen megválaszolhatók közé, mint a "Mit főzöl?", "Mikor megyünk a nagyihoz?", "Hol van a piros párnám?".
Ám a többivel, a sokkal érdekesebbekkel is kezdeni kell valamit: hogy hova kerül az, aki meghalt; hogy miért ül a bácsi koszos ruhában az aluljáróban; hogy a puszilkolódásból lehet-e gyerek; hogy miért nem vesszük meg az okostelót, amikor a legtöbb osztálytársának már van; és hogy mi az a fészbuk, a jutyub, a szelfi, ki az a "legszbi" és mi az, hogy menőzik valaki?
Már amikor aprócskák voltak a gyerekeim, akkor is azt gondoltam, mindent őszintén fogok velük megbeszélni. Nem kioktatva, nem cirkadalmas körmondatokban, és nem is rögtön egy szemléltető könyvet vagy filmet megnézve vele, hanem pont úgy és annyira, amit adott életkorban felfognak. És egyúttal azt is megfogadtam, soha nem mondom azt, hogy ehhez kicsi vagy, majd később elmondom. Hiszen ha valami iránt - legyen az bármilyen meredek téma - hirtelen felébredt a kíváncsisága, akkor ott egy gyerek nem maradhat válasz nélkül.
Úgy érzem, eddig sikerült az elhatározásomhoz tartani magam. A "hogyan lesz a gyerek?" téma például egészen korán előkerült. Eleinte elég volt annyi válasz, hogy amikor egy bácsi meg egy néni szereti egymást, akkor a bácsi kicsi sejtje találkozik a néniével, és abból egyre nő a néni pocakjában, míg végül megszületik a baba. Három-négyévesen ennyi bőven elég volt nekik, nem érdekelte őket, hogy mi hogyan kerül oda, az sem, hogy a baba hogyan kerül ki onnan. Feltették a kérdést, megkapták a választ, és már mentek is tovább. Azóta persze időről időre felbukkan a kérdés, és mindig picivel többet és bővebben akarnak tudni.
Most már - a kicsi nyolc-, a nagy 11 éves - ismerik a nemi szerveket, tudják, hogy azoknak kell találkozni azért, hogy baba legyen, és azt is, hogy lehet védekezni, hogy ne legyen baba. Sőt, tisztában vannak vele, ezt szexnek hívják, és ideális esetben azzal műveli az ember, akit nagyon szeret - legyen az egy ellenkező nemű vagy egy azonos nemű emberi lény.
De ugyanígy beszélünk a hajléktalanokról, a bűnözőkről, hogy mi minden okozhatja, ha valaki ilyen sorsra kerül. Arról, hogy az ember a munkájáért pénzt kap, és azt be kell osztani, hogy mindenre jusson, sőt, azt is tudják, ha rosszkedvű vagyok és levert, miért kellene megjátszanom magam? Nem tiltom, inkább megmutatom nekik, mire lehet használni az internetet, hogyan kereshetnek a guglival, látják, mit posztolok a fészbukra, és mi az, amit inkább megtartok magunknak.
Pontosan tudom, ha én nem válaszolok vagy elhárítom a kérdést, attól a kíváncsiság még bennük marad, és esetleg a hasonlóképpen tudatlan osztálytársaikkal próbálják megfejteni a válaszokat. Szülőként meg kellett tanulnom, hogy bár egyszerűbb lenne, de tiltani nem lehet és nem érdemes, hazudni még kevésbé. Így hát nem titkolok előlük semmit, nem festek szivárványos jövőt, mert az élet nem csupa szivárvány, nem baj, ha ezt látják.
Tudniuk kell, hogy vannak rossz emberek, de azt is, hogy jók ugyanúgy léteznek - és sajnos ezt első pillantásra, a külsőből nem lehet megítélni. Vannak szép dolgok és ijesztőek, borzalmas történések és boldogságos pillanatok, gyönyörű helyek, amiket látni muszáj, és olyanok is, ahova jobb, ha az ember lánya nem megy egyedül.
Őszinte és egyenes igyekszem velük lenni, és arra nevelem őket, hogy legyenek nyitottak a világra, a rossz élményből tanuljanak, a jót pedig raktározzák el. Hogy adjanak, ne csak elvárjanak, hogy lássanak, ne csak nézzenek, hogy annak örüljenek, ami van, ne azon bánkódjanak, ami nincs. Hogy ne féljenek kérdezni, és merjenek válaszolni is, ha történetesen őket faggatják. És legfőképpen azt remélem, hogy megtanulják, anya mindig ott van és ott lesz nekik - ha van kérdésük, ha nincs.