A világ legunalmasabb életét élem?

A volt osztálytárs frissen született, vicces feliratos pólóban rugdalózó tündéri babája, a kolléganő karibi nyaralás során feltöltött fürdőruhás fotói... és korlátlan mennyiségben zúduló fesztiválozós, vitorlázós, esküvői képek…

Neked is ismerős? A közösségi portálok jóvoltából sokszor úgy tűnik, mintha közeli és távoli ismerősök hétköznapjainak, ünnepi pillanatainak részese lennék. Pedig nem. Meg persze kicsit úgy is, mintha a saját életem valóságát szürkére és laposra tiporná a képek által visszatükrözött másik világ.

A képek és a valóság

Rossz napokon néhány percre elhiszem, hogy mindenki más tarkább, izgalmasabb, napfényesebb életet él nálam. Ilyenkor eszembe jut Vilém Flusser - 20. századi filozófus, író - igazsága, miszerint a képek közvetítenek az ember és a világ között, ám ahelyett, hogy bemutatnák azt, meghamisítják. Hiába valóságos az, amiről a kép készül, a fotó témáját az választja ki, aki lenyomja a gombot a fényképezőgépen.

Nem kell, hogy a kép lásson Photoshopot, elég, ha mások életének kizárólag pozitív pillanatairól készült felvételeket látok. Senki nem készít magáról szakítás után dagadtra sírt szemmel fotókat, mint ahogyan azt sem látom, hogyan festenek az egyébként boldog szülők a hasfájós gyerek ágya mellett a sokadik hajnalon. Nem osztják meg velem, mert mást akarnak megmutatni.

Bármennyi képet is látok az ismerősök, barátok életéből, nem vagyok jelen a hétköznapjaikban, nem látom annak nehézségeit, életük árnyoldalait. A fotó nem a valóságra nyitott ablak, sokkal inkább egy hangulat, pillanatnyi helyzetjelentés, a valóság szubjektív értelmezése. Ha pedig képek alapján próbálok eligazodni a világban, nem a valóság, sokkal inkább a valószerűtlenség adatik meg nekem.

Ők hazudnak, vagy magamat csapom be?

Egyáltalán nem biztos, hogy a képek által keltett hamis illúziókért az ismerősök, barátok okolhatók. Nyilván vannak közöttük szép számmal, akik szomjazzák az elismerő reakciókat, és az irigykedő hozzászólások segítenek abban, hogy fejüket a víz felett tartsák, de a másik felük csak meg akar osztani egy-egy szép pillanatot másokkal.

Hogy az én fejemben milyen montázzsá állnak össze a fotók, csak rajtam áll. Mindenesetre nem árt olykor figyelmeztetnem magam: mindez nem a valóság, csak kép. Nem sejthetem, mi zajlik a fotó szélein túl, mint ahogyan azt sem, mi történik az exponálást megelőző és azt követő időben. Az viszont tudhatom, jól érzem-e magam a bőrömben - függetlenül attól, mások élete milyen irányt vesz, illetve mit mutatnak meg belőle. Igen, köszönöm, nincs okom panaszra.

• fotó
• kép
• Lélekprojekt