Amiért 25 évesen is szívesen pucolom ki a cipőmet: hozzánk még mindig jön a Mikulás

Bevallom, hogy felnőttként ugyanúgy lázba hoz a gondolat, hogy reggel, mire felkelek, varázslatos módon kapok egy kis ajándékot a csizmámba.

Nem az ajándék maga a nagy dolog számomra, inkább az a pici kis csoda. Ugyanúgy örülök egy pici csokoládénak vagy egy Mikulás-figurának, mintha egy nagy ajándékot kapnék, a lényeg, hogy december 6-án történjen velem valami varázslatos.

Ilyenkor nálam már javában tombol az ünnepli készülődés - amint megérzem az első hó illatát, onnantól pörgök-forgok a lakásban, amíg nem díszeleg minden karácsonyi pompában. A Mikulásnak szánt nagy zoknik rég felkerültek az őket megillető helyre, a fények már napok óta az ablakban villognak, még egy minifenyőt is beszereztem, hogy emlékeztessen rá: mindjárt itt a karácsony.

Lassan már főzőműsorokat sem nézhetek, mert nincs annyi szabadidőm, hogy minden tündéri süteményt megsüssek, amit meglátok. Imádok minden fenyőfás, angyalkás, mikulásos, rénszarvasos gyönyörűséget, amit a lelkes amatőr vagy profi cukrászok alkotnak. Aztán persze túlvállalom magam, és cukormázas homlokkal és remegő kézzel ücsörgök 12 órát a tündéri mézeskalácsfalu felett.

De szerintem erről szól a karácsony. A lázas készülődésről. A csillogásról a kicsik és nagyok szemében. Az első hóesésről. A giccses dekorációról. És a csodáról, ami felnőttkorban már oly kevésszer adatik meg.

• mikulás
• sütés
• sütemény
• süteménydíszítés
• ajándék
• Lélekprojekt