Veled is előfordult, hogy idegen emberrel beszélgettél? Ezért ne zárkózz el

Egy 13. kerületi zebránál álldogáltam arra várakozva, hogy a lámpa végre pirosról zöldre váltson és átjuthassak az úton a villamosmegállóhoz, amikor valaki mellém lépett. Egy alacsonyabb termetű, gömbölyded, barna szemű nő volt, aki éppen a kardigánját hámozta le magáról. Rám nézett, és az időjárás szeszélyességéről mondott valamit.

Igaz, ami igaz, akkoriban, ha lehet, a mostaninál is furcsább volt az idő. Hol fullasztó meleg, hol hűvösebb, így egyetlen nap leforgása alatt is nehéz volt eldönteni, kell-e egy hosszú ujjú felső, vagy sem. Automatikusan jött is a válaszom, és míg átértünk a megállóba - mivel ő is oda igyekezett -, ezt meg is vitattuk. Mire a villamossal a Dózsa György úthoz értünk, ahol ő leszállt, már elmesélte nekem, hogy költözik, változóban az élete, min ment keresztül, azon túl most mit tervez, mit remél, mit gondol.

Részletekbe nem bocsátkozom, elég az hozzá, hogy egyike volt azoknak az idegen embereknek, akikkel beszélgetésbe elegyedtem. Fogalmam sincs, hogyan jutottunk az időjárástól ilyen mélységekig néhány megálló alatt, különösen, mivel én éppen az a véglet vagyok, aki csak óvatosan és nagyon kevés embert avat be a magánéletébe, így még inkább rácsodálkoztam kendőzetlen nyíltságára, de azt tudtam, hogy jól esik neki, hogy meghallgatom.

Egy másik alkalommal az esti vonathoz igyekeztem a Nyugati pályaudvarra, odaérve azonban hatalmas tömegben találtam magam. A beérkező vonat, amelyik visszaindul a szülővárosom irányában, jókora késésben volt, így még az eggyel azelőtti járat is bent állt, mint amelyikkel én szerettem volna elutazni. Az emberek, akik az enyémmel azonos vonatra váltottak jegyet, türelmetlenkedve várakoztak a sín mellett.

Egyszer csak egy fiatal lány állt mellém, akivel már az első szótól kezdve úgy kezdtünk beszélgetni, mintha egyébként ismertük volna egymást. Amellett, hogy a késlekedő vonat okozta kellemetlenséget és annak szomorú okát - a MÁV honlapján olvasható értesítés szerint a késést egy baleset okozta - átbeszéltük, elpanaszolta, milyen sűrű napja volt, és mennyire éhes, mert reggel óta még nem is evett.

Idővel majszolgatni is kezdte a gyorséttermi sült krumplit, amit már azóta a kezében tartott, hogy megszólított engem. Közben egy középkorú nő és egy fiatalabb férfi is mellénk szegődött, így kis csoporttá gyarapodva beszélgettünk tovább.Felszabadító volt ez a közvetlenség. Egymáshoz szóltunk, mi több, beszélgettünk. A sok ismeretlenből kérészéletű kis közösséget kovácsolt a késve érkező vonat. Végül, amikor a járatunk megjött, jó utat kívánva elbúcsúztunk, mivel helyjegyem a vonat másik végébe szólt.

Végül a legfrissebb eset. Egy nap hazaérvén egy idős bácsival találkoztam a lépcsőházban, aki a kutyáját vitte fel a sétából. Kedves tekintetű öregúr. Szóba elegyedtünk. Megkérdeztem, hogy hívják a kutyust, és mosolyogva váltottunk pár szót. Amíg a lifttel az emeletemig értünk, elmesélte, hogy voltak együtt valahol meccset nézni. Ahogy beszélgettünk, felragyogott az arca, amit jó volt látni, és én is örültem a kedvességének. Kiszálltam, így elköszöntünk, ő pedig továbbhaladt felfelé.

Ezt a három apró történetet, amelyek melegséggel öntötték el a lelkemet, nem véletlenül meséltem el. Gyerekkorunkban arra tanítottak mindannyiunkat, hogy ne álljunk szóba idegenekkel. Ez okos útmutatás volt, és felnőttként sem árt az óvatosság. Kinőve a gyerekkorból azonban már tudunk józanul mérlegelni, mely esetben állunk szemben kétesebb szándékú, kiszámíthatatlan viselkedésű emberrel, veszélyesebb helyzettel, és melyben nem.

Azt gondolom, az soha ne legyen visszatartó erő ilyen szituációkban, hogy nem ismerjük az adott embert, aki megszólít minket. Ne legyünk elzárkózóak, ne forduljunk el, ne érezzük szinte zaklatásnak, ha valaki csak úgy ismeretlenül hozzánk szól, amennyiben egy teljesen normális, kulturált mondattal teszi. Mikor kedves szót kapunk, viszonozzuk is azzal. Sőt, kezdeményezzük is bátran a beszélgetést, ha úgy adódik. Ha adunk egy mosolyt, mi is visszakapjuk. Ha figyelmet adunk, jót tettünk vele. Ha csak pár szót váltunk, akkor a barátságosság lélekemelő érzésén osztoztunk.

Mindig az, de ezekben az időkben különösen nagy kár lemondani minderről. Amikor a homlokukat ráncoló emberek a buszon zötykölődve hallgatagra töprengik magukat a gondjaik miatt, amikor az embereknek minden figyelmét beszippantja a mobil kijelzője, amikor annyi rémisztő hír miatt már mind bizalmatlanabbá válunk másokkal szemben, amikor az ismerős szóról már túl sok embernek a Facebook jut először eszébe, amikor egyre jobban elszigetelődünk - nézzünk körbe egy pillanatra, hagyjuk a világnak, hogy nyisson felénk, nyissunk mi is, és vegyük észre, milyen jó, hogy nem vagyunk egyedül.

• Lélekprojekt