Jézuska, Fogtündér, Télapó és Nyuszi uraság esete a csirkékkel

Már nem tudom, hány éves lehettem, amikor anyukám elárulta, valójában nem a Jézuska hozza az ajándékokat, hanem bizony ő és apu csempészik oda a kis csomagokat a fa alá. Emlékszem, nem ért meglepetésként a hír, talán akkor már egy ideje sejtettem, hogy így lehet - akárhogy is, azt hiszem, ott, attól a pillanattól kezdve nem hittem többé a csodákban.

Helyette viszont - most, hogy belegondolok, logikus következményként - ahogy cseperedtem, egyre jobban érdekelni kezdett a tudomány, a dolgok mikéntje, mozgatórugója, az okok és következmények: hogy mi van a Földön túl, a világűr mélyén; hogy mit rejt az emberi lélek, amitől hasonlóak vagyunk, de mégis különbözünk; hogy egy nyelv mitől áll össze nyelvvé, vagy hogy egy írásmű mitől lesz jó vagy éppen rossz. Azt hiszem, folyamatosan az a vágy hajtott, hogy rájöjjek, ha nem a csodák tartják össze a világot, akkor mégis mi.

Ám amikor gőgösen azt gondoltam volna, hogy minden - engem érdeklő - kérdésre tudom a választ, vagy legalábbis azt, hogy a válaszok hol találhatók, és szilárdan hittem, hogy az élet minden megfoghatatlansága igába hajtható, akkor úgy alakult, hogy gyerkőceim születtek.

És velük együtt, akár akartam, akár sem, világra jöttek újra a csodák, beférkőztek a mindennapokba, és bár eleinte tiltakoztam ellenük, egyszer csak azon kaptam magam, hogy én gyártom őket. Évről évre egyre kacifántosabb történeteket agyalok ki Jézuskáról, Fogtündérről, Mikulásról és Nyuszi uraságról, mert a kiscsirkéimnek - ahogyan én hívom őket - is egyre több kérdése van velük kapcsolatban.

Érdekli őket, hogy mit csinálnak, amikor éppen nem ajándékokat osztogatnak, és hogy milyen szupertávcsővel figyelik a gyerekeket, hogy lássák, ki rosszalkodik éppen. Tudják, hogy Mikulásnak sok mikulásruhás segítője van szerte a világon, mivel egyedül képtelen lenne minden ajándékot kiosztani, ezért nem csodálkoznak, ha a plázában is összefutnak néhánnyal.

Azzal is tisztában vannak, hogy Fogtündér megsértődhet, és nem jön többet, ha csokira költik a párnájuk alatt, a kipottyant fogukért cserébe hagyott 200 forintot, ezért igyekeznek gyümölcsöt venni belőle. Jézuska telefonszámát pedig kíváncsian kutatják a telefonomon - pedig már számtalanszor mondtam nekik, azt csak a felnőttek láthatják. Ami pedig Nyuszi uraságot illeti, vele kapcsolatban mindezidáig az merült fel, hogyhogy nem potyog ki a kosarából a sok ajándék, amíg elugrál egyik gyerektől a másikig.

Egyelőre mindenre van válaszom. És ők még hisznek - bár érzem már, hogy a hármasban teremtett csodavilágunkat orvul fenyegeti a valóság. Mert mindig akad egy jóakaró osztálytárs vagy játszótéri kis mindentudó, aki missziójának érzi, hogy a többieket felvilágosítsa.

Hogy akkor mi lesz? Ha könnyes arccal, és szemrehányóan szembesítenek mindazzal, amit korábban mondtam nekik, és hazugnak neveznek?

Erre is felkészültem. Elmesélem nekik, hogy mindaddig léteznek a csodák, amíg én hiszek bennük - amíg együtt hiszünk bennük. És, hogy bár valóban én veszem az ajándékokat, de olyankor, ünnepek táján egy kicsit mégiscsak belémköltözik Jézuska, Fogtündér, Mikulás és Nyuszi uraság is, hogy segítsenek kiválasztani, mivel szerezhetnék örömet nekik. Sőt, el is játszom nekik, milyen az, amikor a szerény és türelmes Jézuka, a kicsit durcizós Fogtündér, a nagyszakállú, pocakos Mikulás, vagy éppen a tapsifülű, ugribugri Nyuszi uraság bennem van.

Tudom, hinni fognak megint. De ez a hit túlmutat a csodákon, ez már róluk is szól majd - arról, hogy ha bíznak önmagukban és a saját belső erejükben, akkor bárkivé válhatnak, akivé csak akarnak. Lakatossá, űrhajóssá, énekesfodrásszá vagy agykutatóvá. Sőt, még Nyuszi urasággá is, ha kedvük tartja.

Képek: a szerző családi albumából

• csoda
• lélektöltő
• Lélekprojekt