Több ezer kilométerre élnek tőled, mégis pont olyanok, mint te

"Hello, a nevem Brandon, és ezt az oldalt 2010 nyarán indítottam, röviddel az után, hogy otthagytam a pénzügyes állásomat (na jó, valójában kirúgtak). Létrehoztam hát a Humans of New York blogot, mert azt gondoltam, milyen fantasztikus lenne, ha készítenék egy részletes katalógust New York lakóiról - így rögtön ki is találtam, hogy lefotózok tízezer itteni lakost, és felteszem őket egy várostérképre. Aztán az csak úgy jött, hogy elkezdtem őket kérdezgetni, miközben előkészültünk a fotóra. Így a portréik mellett apró történeteket is meg tudok osztani az életükből, amiket elmesélnek nekem."

Valahogy így kezdődik Brandon Stanton önvallomása arról, miért is kezdett bele négy évvel ezelőtt a röviden csak HONY-ként emlegetett oldalba - ahhoz pedig olvasni kell az ottani történeteket és látni a fotókat, hogy az ember cseppet se csodálkozzon azon, miért is követik már több mint tízmillióan a 30 éves fotográfust a világ minden tájáról.

Látszólag egyszerű, amit Brandon tesz: fotóz és kérdez. De mégis, valahogy olyan kapukat nyit meg az alanyaiban, olyan őszinte, szívfacsaró vagy éppen melengető sztorikat bíznak rá a hétköznapi emberek, hogy az olvasó egyik pillanatból a másikba esik.

Néha csak egy-egy mondat jelenik meg a fotók mellett, ami akkor, a fotózás pillanatában azt az embert foglalkoztatja: "A lányom éppen most kapta meg a hónap legudvariasabb diákja címet!" - büszkélkedett el egy apuka. Egy anyuka pedig, akinek nyolcévesforma kislánya éppen perecet majszolt, azt mesélte nevetve, hogy a lánya aznap reggel kérdezte meg tőle, vajon a "cseszd meg!" még mindig tiltólistás-e.

Akadnak első randis párok, akiket megtalál, vagy a cingár pasas, aki azt árulta el neki, hogy nehezen tud most dolgozni, mivel eltört a könyöke - hétvégente ugyanis pankrátorkodik, és legutóbb kihajították a ringből. Egy hatvanas fekete nő azt mesélte el, hogy az ő bakancslistáján még egy csomó dolog szerepel, szeretne például kiugrani tandemben egy repülőből, és szívesen vezetne egy versenyautót is. Egy középiskolásnak tűnő ázsiai diák pedig arról panaszkodott, nehéz kiismerni a nőket - mert hiába mondják, hogy minden oké, a végén kiderül, hogy semmi nem volt oké.

És a család, gyerekek, szülők, régi és új párkapcsolatok - az öröm, a bánat, a szenvedés és a megváltoztathatatlanba való belenyugvás történetei, amik a legmeghatóbbak az oldalon. Mint azé a fiatal lányé, aki elmondani képtelen volt, de a telefonjába beírta és úgy tárta a világ elé élete legsötétebb titkát: "Amikor 11 éves voltam, egy nap veszekedtem az ikerbátyámmal, és mérgemben azt mondtam neki, hogy úgyis előttem fog meghalni, mert agydaganata van". Brandon csak annyit kérdezett: "Él még a bátyád?" Válaszként egy "nem"-et kapott.

Vagy az a hajléktalannak tűnő férfi egy néhány napja felkerült posztban, aki először arról beszélt, hogy fegyveres rablás miatt ült börtönben. Majd kiderült, ott tudta meg, hogy a lányát megölte a pasija, miközben mind a ketten be voltak drogozva.

Aztán azt is megtudta, a felesége nem bírta elviselni a veszteséget, és szándékosan túladagolta magát. Ő pedig erre a hírre öngyilkos akart lenni a cellájában, a lepedőkből font kötelet. És aztán elmesélte az alábbit, ahonnan minden eredt, ami az egész hátralévő életére rányomta a bélyegét:

"Pokoli volt a gyerekkorom. A szüleim szart sem értettek a gyerekneveléshez. Tudja, milyen érzés, amikor hazamegyek a suliból, és már előre félek, mert az anyám megint be van drogozva, és inkább bebújok az ágy alá, hogy onnan hallgassam a veszekedésüket, és azon jár az agyam, vajon apám öli meg először anyámat, vagy fordítva? Egyszer apám azt mondta anyámnak, ha még egyszer megüt engem, akkor megöli. Egy nap éjjel jött haza, és látta, hogy ütésnyomok vannak az arcomon. Akkor fogta az anyámat, a lábánál fogva kihúzta a szobából, felemelte a nyakánál, és nekinyomta a falnak. Anyám arca egyre vörösebb lett, én meg rángattam le a lábát, hogy újra talajt érjen. Mert nem akartam, hogy apám megölje anyámat. Anyám állandóan vert, kis szarosnak hívott, és azt mondogatta, hogy a pokolra jutok. De ő volt az anyám."

Ilyenek New York lakói - és ilyenek maguk az emberek a világ minden pontján. Valójában ezért jó olvasni a HONY-t, mert megtanít megállni és odafigyelni, meghallgatni és nem ítélkezni. Hiszen akár te, én vagy a szomszédod is lehetne az, akiről a történet szól. A helyszín másodlagos.

Fotók: Facebook/Humans of New York

• Lélekprojekt