Hatalmas a világ - Nem lehetsz mindenhol otthon

Létezik egy hely, ahol a hétköznapokat keserítő szorongás elcsitul, a szívdobogás csendesebbé válik, a mosoly pedig irigylésre méltóan természetessé. Ahol az ember sarokba dobhatja a jelmezt, és megfelelési kényszer nélkül pontosan azzá válik, aki a hétköznapokban csak szeretne lenni. Talán mindenki ezt a helyet keresi. Egyesek a világ végéig elmennek ezért, másoknak az ölükbe pottyan. Ebből nem vagyunk képesek engedni mi: a hazarohanók.

A világ napról napra azon sopánkodik, hogy sosem látott tempóban fokozódik a gyökérvesztettség, amit a gurulós bőröndök zajos pénteki kórusa mégis mindig megcáfol számomra. Egyetemisták és dolgozók ezrei utaznak ilyenkor haza. S hogy miért? Rendre előkerülnek az ideiglenes szomszédok vádjai: kényelmesek vagyunk, türelmetlenek, alkalmazkodásra képtelenek. És gyengék, természetesen, hiszen nem bírjuk a tempót. Zavarba jövünk, szabadkozunk, lesütött szemmel mégis csomagolunk tovább a bőröndjeinkbe. Hogy lehetne, és ha lehet, kell-e egyáltalán ezeket a nyilvánvalóan igaz tényeket megcáfolni?

Megfizethetetlen luxus

Nem értem, miért kellene szégyellnünk magunkat, ha a meleg kuckó és az ismerősen csengő köszöntések jobban megdobogtatják a szívünket egy számunkra idegen és hűvös városnál? Bár az iskola és a munka engem is hét éve - hét éve, te jó ég! - a nagyvároshoz köt, ez idő alatt nem hallottam másokat olyan megkapó szeretettel beszélni a lakóhelyükről, mint ahogy az én kis falumban teszik azt. A szememben ők lettek a kiváltságosok, akiknek el sem kellett ahhoz utazni, hogy a tornyosuló honvágyakban definiálhassák magukban az otthont.

Amikor egy este végigsétálok a hóbortosan tekergőző falusi utcán, a sok fénylő ablak emlékeztet arra, hogy mindenkinek ott dobog a szíve egy-egy házikóban. A parányi életek összegyűlnek a mindennapos kis ünnepek idejére, aztán elfáradnak, hazamennek, becsukják az ajtót, hogy a szerető családdal éljék tovább a világukat. Bámulatos harmónia jön létre nagy otthonuk és a szűkebb otthonfogalom között.

Hol van a világ közepe?

Gyermekként a legtöbbek számára kétségbevonás nélkül adott az otthon, később viszont ezt a naiv hitet az elhatározás váltja fel: az otthonteremtés ugyanis tudatos munkát igényel, amire talán nem is csak anyagilag kell felkészülni, de még inkább a lelket kell megnyitni rá. Mert ez olyan édes lemondásokkal fog járni, amit egészen más örömök pótolnak majd számunkra.

Nem vonom kétségbe, hogy a világ hatalmas, és minden kis részlete a megismerésre vár, de hiszem, hogy aki ezt az összetartozást megtapasztalja, annak nem is lesz olyan eget rengetően fontos ezerfelé menni, és mindenhol otthon lenni, megelégszik azzal a bizonyos meleg kuckóval. A világ közepén, természetesen, hiszen egy számomra igazán kedves embertől egyszer megtanultam, hogy az mindig ott van, ahol mi magunk megteremtjük.

Hát ide sietünk mi, hazarohanók, aztán mégis lemondóan és szemrehányóan legyintenek ránk: hiába a többéves tanulás és igyekvés, végül úgyis otthon kötünk ki, mert gyengék vagyunk elszakadni. Kinek előbb, kinek utóbb megadatik az, hogy megtalálja a saját végállomását, ahol megállhat, és már nem vágyik máshova. Ahol libabőrrel andalgunk az elcsépelt dallamokra is, ahol jobb ízű a vasárnapi húsleves, és puhábbak az ölelések, pusztán azért, mert ott van a helyünk. Ha pedig megtaláltuk, minden ellenkező irányba tett lépés sziszifuszi.

Minden bizonnyal sosem leszek már világpolgár, de nem bánom. Nem akarok mindenhol otthon lenni. Egyetlen helyen szeretném megtalálni majd a számításaimat, a boldogságomat. Olyan egyértelmű ez! Rohangálunk fel-alá a világban, a hajsza pedig a szó szoros értelmében emberéleteket követel. A látszólag nem díjazott versenyfutásunknak ugyanis törvényszerűen ugyanaz lesz a vége 40-60-90 év után. A kérdés csupán az, hogy az átszakított szalagnál meg tudjuk-e majd mutatni, miért volt érdemes itt lennünk.

• otthonteremtés
• család
• falu
• költözés
• Lélekprojekt