Enélkül nincs igazi karácsony - Egyetlen apróságon múlik az ünnep hangulata

Szeretem a karácsonyt és az ünnepi készülődést, a fényfüzérekbe öltöztetett utcákat, a kirakatok dekorációit. A boltok és bevásárlóközpontok viszont hiába pakolják ki polcaikra már szeptemberben az őszi melegben olvadozó mikulásokat és a puszedliket, ezek egyáltalán nem hozzák meg az ünnepi hangulatot. Lehet november vége vagy akár már Mikulás napja is, ha egyetlen dolog még nem történt meg, nem égek karácsonyi lázban.

Ez az egyetlen dolog pedig millió apróságot jelent: a hópelyheket. Az idei tél első igazi havazását. Nem holmi havas esővel, mutatóba érkező hópihéket, amik alig estek le, már el is olvadtak, hanem azt a fajta hóesést, amikor Holle anyó megrázza dunyháját, és egy felrázott hógömbben érezhetem magam, a hó pedig fehérbe vonja a város és a tájat legalább néhány órára.

Az egyik kedvenc sorozatom, a Szívek szállodája egyik téli jelenetében Lorelai Gilmore beleszippant a levegőbe, és közli a lányával, hogy még aznap leesik az első idei hó. (Egyébként igaza is lesz, mire eljön az este, egyszer csak megérkeznek a hatalmas hópelyhek.) A novemberi hideg beköszöntével én is minden évben várom, melyik lesz az a reggel, amikor a szabadba kilépve azt mondhatom: érzem a közelgő havazás illatát.

Sokak szerint az az egyik jele annak, hogy lélekben még gyerekek maradtunk, ha örülünk a hónak. Eszembe nem jutna esernyőt nyitni, ha szakad a hó. Felhúzom a vízhatlan, kapucnis kabátomat, a hópelyhek pedig hadd szálljanak le a kitartott, kesztyűs tenyerembe, és olvadjanak csak el az arcomon. Szeretem hallgatni, ahogy ropog a hó a csizmám alatt, mielőtt mindenhol mindent lesóznának vagy homokkal, fűrészporral hintenének be. Hóesésben még futni is szeretek - este igazán különleges élmény.

Még mindig egy csodával érnek fel azok a reggelek, amikor elhúzom a függönyt, és azt látom, hogy éjszaka minden fehérbe borult. Azok, akik csak a bosszúságot látják a havazásban, ezt olvasva biztosan felhorkannak: bizonyára nem vezettem még autót, amikor járhatatlanná váltak az utak. Valóban, szerencsére nem kellett olyankor kocsival eljutnom sehova, amikor sokan megváltóként várják a hókotrót.

És vajon havat lapátoltam-e a hajnali órákban, munkába indulás előtt? Bevallom, ezt sem tettem, mert bár kertes házban, falun nőttem fel, az édesapám utat lapátolt a kapuig, mire iskolába kellett indulnom. Hétvégente vagy a szünetben viszont szívesen lapátoltam, söpörtem a járdát és a kocsibeállót - akár kora reggel, akár napközben többször. Ugyanakkor azt gondolom, ha most nem lakótelepen élnék, nem bosszankodnék azon, hogy munkanapokon 20 perccel korábban kellene kelnem, hogy a kertemben járhatóvá tegyem a behavazott járdát. Pláne, hogy sajnos egyre ritkábban ébredünk arra, hogy amíg az igazak álmát aludtuk, esett a hó.

Számomra nem Kevin, hanem hóesés és fehérbe borult táj nélkül nincsen igazi karácsony. Akkor igazi az ünnep, ha a fát díszítve vagy a mézeskalácsrecepteket böngészve, plédbe burkolózva, forró teát iszogatva kinézek az ablakon, és azt látom, hogy fehér lesz a karácsony. Ezt a látványt még a legszebb dekorációk sem tudják pótolni.

• hó
• havazás
• Lélekprojekt