A világ legjobb szüleinek emlékére

Tisztán emlékszem arra az R-Go dalra, ami éppen a rádióban szólt. A mozdulatra, ahogyan a telefont a kezembe vettem, és arra is, ahogyan beleszipogtál. Az egész világ kiéleződött körülöttem, egyszerre minden nagyon intenzív lett. A színek, a hangok, az emberek, az érzékeim mintha felerősödtek volna, és azt hittem, a szívem vad zakatolása kihallatszik a mellkasomból. Minden elviselhetetlen lett, mert tudtam, hogy ennyi volt. Csak annyit mondtál fojtott hangon, hogy visszahívlak, és akkor már tudtam. Tudtam, hogy véget ért, nincs tovább, és azt kívántam, bárcsak ott lehetnék veled, és foghatnám a kezed.

Aztán megfogtam. Szorítottuk egymást, miközben azon a hideg napon a frissen ásott földkupacnál elbúcsúztunk tőle. Nem értettünk semmit. Hogy miért pont velünk esett meg, és miért ilyen hamar. Csendben bújtam oda hozzád, mint amikor kislány voltam, és te öleltél, miközben te magad is a poklot jártad meg.

De felálltunk, mind a ketten mentünk tovább az utunkon, egymást erősítve, támogatva, szeretve. Azt mondtunk, lesz még jobb is. Hittünk. Mindketten hittünk abban, hogy tényleg így lesz. Terveink voltak, álmaink. Újra tanultunk élni, nevetni és szeretni is. Ám az élet közbeszólt. Egyetlen papír, egyetlen diagnózis törte szét kettőnk optimista szövetségét, és az élet csúful megismételte önmagát.

Ezúttal nem szólt a dal. Nem csörgött a telefon. Csak a te jajveszékelésed csengett a fülemben, miközben arra vártam, hogy megerősítsék a legrosszabb félelmeimet. Megtették, és bár elmondhatatlanul fájt,ó és fáj most is, így volt jobb. Sokat szenvedtél, és én nem tudtam a fájdalmadon enyhíteni, bármennyire is szerettem volna.

Megint eljött a pillanat, amikor ott álltam a koszorúk tengerében, körülöttem gyászba öltözött emberekkel, de én csak a napsütésre tudtam gondolni. Egyfolytában az járt a fejemben, hogy képes ennyire melegen és ragyogóan sütni, mikor az én lelkemben villámokkal szórt koromfekete vihar tombol. Vártam, hogy kitörjön, hogy mások is tudják, mennyire fáj. Hogy elmagyarázzák, hogy lett az egykor oly tökéletesen működő szoros triumvirátusból keserves magány. De nem mondták el, csak vigasztalni próbáltak, úgy, ahogyan korábban te is, ám a hiányodat jelentő űrt ők sem tudták kitölteni.

Azóta a túlélésért folytatok harcot. Az ő a te és mi közös emlékeinkkel. Vannak jobb napok, mikor eszembe jut, hogyan ültünk egymás mellett, fulladozva a nevetéstől, olyasmin kacagva, amit egy kívülálló sosem érthetett. És vannak olyan napok, mint ez a mai is, mikor ezeket a sorokat írom, amikor úgy érzem, itt a vég, és egyedül képtelen leszek felállni és továbblépni, annyira hiányzol, annyira hiányoztok.

Aztán eszembe jutnak ők. Testvérek, nagynénik, nagybácsik, barátok, akik mellettem vannak, és akik mindennap bebizonyítják, hogy igenis lesz még jobb is, még akkor is, ha most egyáltalán nem úgy tűnik. Ilyenkor rájuk mosolygok, úgy, ahogyan tőled tanultam, és megnyugtatom őket, hogy igen, elhiszem, és jól vagyok. Néha már magam is úgy hiszem, hogy kevésbé fáj, ha rá, ha rátok gondolok.

De később, amikor az este sötét magánya ölel körbe, amikor minden elcsendesedik, és egyedül maradok a gondolataimmal, csak neked vallom meg az igazi érzéseimet. Mert te voltál és mindig is te leszel az egyetlen ember, aki előtt felesleges színlelnem: egyetlen, legdrágább Édesanyám.

• Lélekprojekt