Ne rúgjunk beléjük még egyet! Nénik és bácsik, akiket sohasem ölel meg senki

Pár hete, egy júniusi napon hazafelé tartottam a munkából. Fülledt idő volt. Miután megmutattam a bérletem az ellenőrnek az Árpád hídi metró bejáratánál, visszatettem azt a táskámba, és várni kezdtem a szerelvényre. Ahogy várakoztam, egy idős bácsit láttam lassacskán csoszogni. Elgyötört volt az arca, a tekintete szomorú. Egyszerre üres és fájdalmas. Elnyűtt ing volt rajta, kopottas nadrág. Szatyrok voltak a kezében. Olyanok, amelyekkel már bizonyosan jó ideje egymásba csimpaszkodva jártak-keltek a városban. Szürkék, maszatosak. Talán bennük volt mindene, már nagyon-nagyon rég. Talán csak pár nap, kibírom, utána újrakezdem - remélhette, de végül évekre tolódott az otthontalanság.

Elgondolkodtam. Honnan jöhet? Ki lehet ez a szegény bácsi? Én hazafelé megyek, de ő merre tart éppen? Mi, akiknek van hol laknunk, van hová lehajtani este a fejünket, nem is sejtjük, milyen érzés lehet az otthon szó nélkül élni. Sohasem mondani, hogy hazamegyek. Mi, akik mindennap zuhany alá állunk, illatszereket, fogkefét, fogkrémet használunk, pusztán frissítőként zuhanyozhatunk a 40 fokban, vagy forró vízzel melengethetjük télen az átfagyott lábujjainkat, nem is tudjuk elképzelni, milyen lehet, hogy az emberek arrébb állnak, hogy ne érezzék a szagunkat. Fintorognak, leszállítják ezeket a szerencsétlen embereket a buszról, pedig a távolság nekik is ugyanakkora, mint nekünk. Elküldene valaki egy idős, beteg bácsit vagy nénit gyalog, mondjuk, az Árpád hídtól Kőbányáig? Nem valószínű, de az senkit nem érdekel, hogy a hajléktalan hogy jut el A-ból B-be. Nincs pénzük jegyre, és sokak buta kérdésére válaszolva nem, nem mindegy nekik, hol üldögélnek. Télen pedig talán nincs is igazán úti céljuk, csak busszal menekülnek a fagyhalál elől.

Persze, a mi kényelmünk, a miénk, a fizető utasoké, az mindenek feletti. Szerintem el kellene gondolkodni az embereknek, akik felháborodnak, ha egy otthontalan merészel felszállni a buszra, ücsörögni a megállóban vagy bárhol az utcán. Gyűlölködő tekintettel, kirekesztéssel, undorral lenni az iránt, aki már amúgy is reménytelenségben él? Embertelen.

Van, ami az idegenek közönyénél is fájdalmasabb. Vajon a bácsinak, akit a metróra várakozván láttam, vannak gyerekei? Valószínűleg. És más szegény bácsiknak és néniknek, akiknek hozzá hasonlóan egy helyben toporzékol a sorsuk évek óta? Hol vannak a gyerekeik, a családjuk? Hol vannak ők akkor, amikor az a kéz, ami enni adott nekik, szinte már fogni sem tud, annyiszor átfagyott a sokadik kint töltött karácsony során? Mit csinálnak, amikor az édesanyjuk vagy édesapjuk a városban kószál, éjszakáról éjszakára csak túlél, és nem pihen, a hajléktalanszállóba pedig egész egyszerűen nem mer menni, mert félti a szatyornyi holmiját? Ha a szívükre teszik a kezüket, eleget tettek érte, hogy az, akitől az életet kapták, ne így töltse a napjait? Keresték, segítették őt? Vagy  győzött a harag, a feledés a szülő-gyerek kötelék felett? Ő tanítgatta beszélni őket, türelemmel, szeretettel volt feléjük, és most az utcán él, egyedül!

Nénik és bácsik tengődnek odakinn. Egyesek megkeseredve a kirekesztéstől, megvető tekintetektől, másoknak sziklaként nehezedik a szívére a szomorúság és a magány. Talán sohasem öleli meg őket senki, éppen csak végsőkig hűséges kutyáik tekintete ad erőt átvészelni a családi szeretet hiányát, ha melléjük szegődik egy. Nem így kellene élniük. Kényelmes karosszékben, unokáik zsivajában lenne a helyük, gyermekeik hálás szeretetében.

Nehéz ügy. Mindenki tehetetlenül tárja szét a karját. Persze, amikor a család is szűkösen jön ki, hogyan segíthetne az ember a nincsteleneknek? Talán pár forinttal? Egy kis étellel? Az is jó lehet ideig-óráig. De az anyagiakat félretéve lenne itt még valami: egy otthontalant látván lássuk meg az embert a rongyos ruhák és a bozontos szakáll mögött. Lássuk meg a sorsot. Ő is volt gyerek, ő is szeretett valakit, anya lehet, vagy apa, csak az élete valahol félresiklott. Már mindegy, hol vagy miért, tehet róla, vagy éppen a körülmények áldozata, van-e még ereje küzdeni, vagy már feladta - ne rúgjunk bele még egyet egy fintorral, megjegyzéssel. Ha ma nem is hinnénk, sajnos juthatunk még az ő sorsára. Bizonyára ő sem gondolta volna.

• hajléktalanok
• Lélekprojekt