Bármilyen távol is vagyunk, ez a dolog mindig összeköt édesanyámmal

A mi kis családunk nyolc évvel ezelőtt kettészakadt, amikor édesanyám, mostohaapum és a tesóm kiköltöztek Németországba, egy szebb jövő reményében. A napi találkozásból hirtelen évente egyszeri - szerencsés esetben kétszeri - találkozás lettek. A technika vívmányainak köszönhetően ma már mindennap tudunk beszélni, akár videón keresztül is láthatjuk egymást, azonban ez mégsem ugyanaz.

Anyukám és én, mondhatni, nem vagyunk az a szokványos páros. Miután a szüleim elváltak, sokáig kettesben tengettük a napjainkat, szóval nem meglepő, hogy szinte az összes meghatározó személyiségjegyem tőle származik.

Sok közös hobbink van, habár leginkább a tévézésben éljük ki magunkat, közös filmezések és sorozatnézések alkalmával - hiszen ezt 1000 kilométer távolságból is tudjuk közösen űzni.

Egyik bűnös élvezetünk a Miami Ink című sorozat volt, amiben amerikai tetoválóművészek mutatták be a munkájukat. Sokszor beszéltük, hogy jó lenne egy közös mintát csinálni, ami csak kettőnknek szól, amiről mindig eszünkbe jut a másik, akkor is, ha még ennél is távolabb kerülünk egymástól. Persze a műsor is tele volt közös tetoválásokkal, de egyik sem volt a miénk, divatból meg nem akartunk felvarratni akármit.

Aztán egyik este megláttam. Egy aprócska Mary Poppins-sziluett. Ez volt a gyerekkori kedvenc mesém, amit ezerszer végignéztem, kívülről tudtam az egészet. Anyukám gyerekkorát is végigkísérte a kedves hősnő: ő elemlámpával olvasta a gardróbszekrényben Csudálatos Mary kalandjait. Még abban az évben elkészült a közös tetoválásunk - egy kicsi belőle, egy kicsi belőlem.

• tetoválás
• anya-lánya kapcsolat
• mese
• Lélekprojekt