Kicsi, koszos, sötét, mégis imádjuk - Életünk egy panellakásban

Az egész gyerekkoromat egy szép kis családi házban töltöttem. Volt veteményesünk, virágaink, kutyánk, macskánk, szóval minden, ami kötelező eleme egy kertes háznak. És habár mindössze néhány kilométer választja el a két várost, ezek után felnőttként nagyon furcsa volt nekem, egy dunakeszi lánynak beköltözni a fővárosba, egy betondzsungel közepébe.

Hozzátartozik az igazsághoz, hogy azért nem a metropolisz centrumában választottunk új otthont, ahol aztán tényleg egy kiszáradt facsemetét sem látni, hanem - a szerintem nagyon is élhető - Újpesten, méghozzá egy kiserdővel szemben. Úgy azért kevésbé zavaró egy betonkockában élni, hogy reggel madárcsicsergésre ébredsz, és ha kinézel az ablakon, hatalmas fák tornyosulnak veled szemben.

Persze a panelélet felvetett néhány problémát is. Hogy lesz nekem így kutyám? Mert kutya, az kell, kutya nélkül nem élet az élet, kutya nélkül nem otthon az otthon. De mi lesz vele ebben a másfél szobában? Eddig csak kinti kutyáink voltak, így nem igazán voltam vele tisztában, hogy működik, amikor a kis kedvenc teljesen egy élettérben van a gazdival.

Aztán jött Lizi, az én gyönyörű labradorom, és a kicsit sem zökkenőmentes kezdetek után szépen összeszoktunk. Már tudja, hol a helye (az ágyban), tudja, mi a dolga (alvás), és tudja, mit nem szabad csinálni (igaziból kit áltatok, mindent szabad neki, mert imádom). Mivel ott a kiserdő mellettünk, a sétáltatás sem okoz gondot.

De voltak más furcsaságok. Ha családi házban laksz, nem lógtok egymás szájába a szomszédokkal. Így például én megszoktam, hogy kedvemre hallgathatom (üvöltethetem) a zenét, amikor csak tetszik, vagy énekelhetek teli torokból, úgyse érdekel senkit. Segítek, ha panelban laksz, érdekel. És általában nem azért jönnek át a szomszédok, hogy lemezszerződést ajánljanak fel.

Jó, ilyen még nem történt, ugyanis a mellettünk lakók fele már süket, a másik fele pedig macska üzemmódban van, és csak enni meg aludni jár haza. De például a saját káromon kellett megtanulnom, hogy amikor szellőztetsz a lépcsőházban, hogy hamarabb megszáradjon a felmosott padló, ne énekeld A kis hableány betétdalát, vagy ne motyogd az orrod alatt, hogy mennyire vágyakozol a kedvenc sorozatod dögös főszereplője után, mert a következő találkozás nagyon kínos lesz az éppen az ajtód előtt elhaladó szomszéd sráccal.

Összességében nincs baj a panellal. Örülök, hogy nem csak óránként jár buszom, és az éjszaka közepén is haza tudok jönni. Örülök, hogy nem azzal telik minden hétvégénk, hogy füvet nyírunk meg gazolunk. Nem hiányzik a hólapátolás vagy a szemetes kirakása minden szerdán - ami rendszeresen csütörtök reggel jutott eszembe. Azt sem sírom vissza, hogy az unatkozó szomszédok leskelődnek a bokrok mögül, hogy mikor érek haza, és kivel lépek be a kapun.

Szeretek nagyvárosi nő lenni. Szeretem, hogy nem ragad bele a sárba a cipőm sarka. Szeretem, hogy mindig nyüzsgés van. Szeretem hallani, ahogy a szomszéd kutyája nyüszög reggelente az ajtónk előtt, mert már nagyon várja a napkezdő sétát. Szeretem Újpestet, a város fényeit és zajait, és tudod mit? Még a kicsi, szürke, betonkocka otthonunkért is odavagyok.

Az újpesti lakótelep képe a Wikipédia panelház oldaláról származik.

• kutya
• lakás
• panel
• Lélekprojekt