Egy komoly érv a falusi iskolák mellett - Ilyet sehol máshol nem tapasztalhat meg egy gyerek

Anya, ez maga a Mennyország! - mondogatom mindig otthon. És valóban: amikor a kacsáktól nyüzsgő folyópartról vagy a kert zöldjéből zavartalanul nézed végig a bámulatos napfelkeltét, akkor megérzed valami nálad sokkal nagyobb erő simogató jelenlétét. 

Miközben a nagyvárosok egyre veszítenek népszerűségükből az agglomeráció javára, a kisiskolák sorra zárnak be, és máig tartja magát a teljesítményközpontú világ azon berögződése is, mely szerint egy kis faluban felnőni hátrányos, legfeljebb a szmogmentes levegőt ismerve el a községek előnyeként. 

Jómagam hibátlan burokban nőttem fel, ami 14 éven keresztül szinte mindentől megvédett. Az általános iskolában öten jártunk egy osztályba, és negyvenen az egész intézménybe. Közben azonban olyan dolgok váltak számunkra természetessé, melyeket nagy létszám mellett sosem tapasztalhattunk volna meg a maguk teljességében.

Gyermekként a legnagyobb ajándékot kaptuk meg: a figyelmet. Egy ekkora közösségben ugyanis sosem kellett megengednünk, hogy az egyéni problémák eltörpüljenek a többség érdeke miatt. Ha bármiféle igazságtalanságot tapasztaltunk, az osztály egy emberként cipelte a ludast a megbántott elé, hogy azonnali hatállyal békét teremtsenek. Mivel elbújni lehetetlen volt, egy életre megtanultunk bocsánatot kérni, minek által erősebb és tartósabb kapcsolatok tudtak kiépülni. 

Naplófelcsapás, korrepetálás? Ugyan már!

A nagy létszámban megszokott egyéni feleltetés helyett érthető okokból inkább a csoportos számonkérés vált a bevett szokássá, így sosem lehetett elodázni a felkészülést. Az iskolában a tanári gárda pedig igyekezett megteremteni számunkra minden lehetőséget. Mivel minden tanulásbeli nehézség a felszínre került, így azonnal tudták is kezelni azokat. Az oktatók az apró rezdülésekből is tudtak olvasni, Gerháth tanár néni frappánsan megfogalmazott helyesírási szabályait vagy Békefi tanár bácsi érdekességekkel teli földrajzóráit pedig garantáltan sosem fogjuk elfelejteni.

A szakkörökben nem szenvedtünk hiányt, de a túlhajszoltságot nem ismertünk, többre pedig nem vágytunk: boldogok voltunk. Bedobtuk a táskánkat a sarokba, és nyakunkba vettük az erdőt. Igazi gyermekek lehettünk, amikor kunyhót építettünk, kóbor kutyákat istápoltunk, vagy amikor elsőáldozási próba előtt a templomkert összes létező növényét megkóstoltuk. Később az ingázást is élményként éltük meg, ami a csapatot még több közös pillanattal gazdagította, eszünkbe sem jutott a buszos utazásokat kollégiumra cserélni két plusz óra alvás miatt.

Máig nem veszített fényéből

Aztán megnőttünk, és bárhova sodort is el átmenetileg az élet, szeretett falum világa egy kicsivel sem lett barátságtalanabb. Amikor a busz egy éles kanyarral a zötyögős bekötőútra fordul, egy csapásra elfelejtődik a hajsza, elcsendesedik a hétköznapok monoton zúgása, lazulnak a görcsök. Leszállok, és elemi erővel rázendít a fülemben a csend.

Lehet, hogy több karrierlehetőség vagy szórakozóhely van egy nagyvárosban, gyorsabb a közlekedés, esetleg szupermarket-hegyekben vásárolhatja meg az ember a kenyeret, mindez a nyomába sem érhet annak, amikor egy meleg nyári éjszakán hanyatt fekszel a fűben, és vakítóan fehérlik fölötted az egész Tejút. Vagy amikor egy nyikorgó biciklivel öt perc alatt hosszában átszeled a települést, mégis mindenkinek van egy kedves szava hozzád, amiről mérget vehetsz, hogy nem érdekből származik.

Sztárrá nem a vörös szőnyeg tesz

Egy hatszáz darabos kirakó picike darabja lehetek falumban, ahol valamilyen formában mindenki hasznos és pótolhatatlanul fontos szereplő, ezért meg is illeti a tisztelet. Míg egy nagyváros ingergazdagságában felfedezetlenül kallódik az érték, egy kis falu lakossága egy család elfogultságával törődhet a másikkal. Itt nem kell Lionel Messinek lenned, hogy felfigyeljenek a gólodra, és a falunapon is eltörpül a meghívott sztárvendég közönsége a helyiek produkcióján mulatókhoz képest.

Megtelt a borozó, amikor a részben hozzánk is kötődő rockbanda lépett fel, de az egyik falubeli srác zseniális trombitaszólója is jobban megdobogtatta a szívünket, mintha maga Louis Amstrong termett volna a közönség előtt. Nem kell tízezrek előtt egy csillogó pódiumon pózolnod ahhoz, hogy te válj a legszebb hangú pacsirtává, Jászai Mari-díjat kapnod, hogy vastapssal fogadják a színi előadásodat, vagy az Élet és Irodalomban publikálnod, hogy megdicsérjék az írásodat. Ha ugyanis valamit szenvedéllyel csinálsz, beleadva apait-anyait, könyöklés nélkül is elismerés lehet a jutalmad.

Álmodni sem tudnék nagyobb és meghatóbb dicséretről annál, mint amikor a helyi lapban megjelent fesztiválbeszámolómat követően anyukámnak azt mondta valaki, hogy miután végigolvasta az írásomat, annyira tetszett neki, hogy különösebb szünet nélkül még egyszer újraolvasta az egészet. Vagy amikor megtudtam, hogy annak idején a szomszédunk egy idős tanár néninek olvasta fel, amit írtam. Ez a megerősítés azonban nem csak a tősgyökeresek kiváltsága. Bár az ország több pontján is joggal róják fel a kisközösségek zártságát, az újonnan beköltözők beilleszkedéséhez nálunk mindig csak egy szemernyi nyitottságra és jóindulatra volt szükség.

El sem tudnám képzelni az életemet a falu nélkül, ami megtanított a generációkon átívelő és átöröklött értékek tiszteletére, vagy megbecsülni a társaság minden egyes tagját, köszönni az embereknek, és a kíváncsiságban is meglátni az aggodalmat. Pontosan ezért azt sem tudom elképzelni, hogy leendő gyermekeimet önző módon megfosszam majd e kiváltságoktól. Megszakad a szívem, amikor azt hallom, hogy sorban lakat kerül a falusi kisiskolákra, mivel nem elég hasznos a működésük. Kapkodom a fejem értetlenül: ha ez nem volt hasznos, akkor mi az?

• falu
• iskola
• gyerekek
• általános iskola
• hagyomány
• Lélekprojekt