Örökre bánhatod, ha ezt elszalasztod: tedd meg, ha még megteheted

Nagymamámnak sok-sok régi története van, melyeket szívesen mesél, én pedig nagy örömmel hallgatom őket, szinte magam előtt látva, mi és hogyan történt, mikor ő még fiatalabb vagy akár gyerek volt. Így eshetett, hogy nemrégiben egy téli délután, miközben hallgattam őt, a történet egy szereplőjét pontosítandó visszakérdeztem egy névre, pár perc múlva pedig már tollal és papírral a kezemben tértem vissza hozzá a szobába, hogy névről névre lejegyezhessem a családfát.

Nem figyeltem az időt, de valószínűleg több órán át jegyzetelhettem a neveket, esetenként az évszámokat is, mire egy teleírt lapot tarthattam a kezemben, rajta a családfával apai ágon visszavezetve egészen a nagymamám nagymamájáig és nagypapájáig, azaz néhai ükszüleimig.

Egy papír sok-sok névvel, de nemcsak ennyi. Mindannyiuk neve sokat jelentett számomra. Mintha csak bemutatkoztunk volna egymásnak. Névről névre, ha csak néhány betű erejéig is, de többet láttam a múltból, azokból, akiknek a leszármazottja vagyok. Minden név kincsként, egy általam addig soha össze nem rakott kirakó felbukkanó darabjaiként állt össze a lapon. Különleges élmény volt.

Annál is inkább az volt, mert Nagymamám a nevek sorolása mellett egy-egy kis érdekesség, emlék, apró történet erejéig meg-megállt. Sokakhoz fűzött egy-egy mondatot, ki mivel foglalkozott, kinek mi volt a jellemző szokása, tulajdonsága, milyen kedves emléke fűződik hozzá.

Amikor végeztünk a jegyzeteléssel, úgy vittem az otthoni szobámba a családfajegyzetet, mint egy kincset. Úgy éreztem, néhai rokonaim most egy kicsit jobban ismerem. Az egyetlen, amin jegyzetelés közben sajnálkoztam, és kicsit azóta is, az volt, fényképen sajnos nem láthatom legtöbbjüket. Vajon milyenek lehettek az ükszüleim? Milyenek lehettek az üknagyanyám vonásai? Hasonlítok rá? Kire hasonlíthatok vajon, külsőleg vagy akár természetre, ha éppen nem az anyai ágról valakire? Valószínűleg kicsi ebből, kicsi abból az ágból is van bennem. Mégis, ajándék lenne, ha csak egyszer is láthatnám, milyenek voltak mindkét ági felmenőim. Sajnos azonban nincsenek ilyen felvételek.

Ezeket a sorokat részben azért írom, hogy elmondjam, milyen nagy élmény volt számomra ez az egyszerű beszélgetésből induló családfa-összeírás, részben pedig, hogy mindenkit arra buzdítsak, aki csak teheti, aki még teheti, ne halogassa, hanem az egyik látogatás alkalmával ragadjon tollat és papírt, és nagyszülője segítségével írja fel felmenői, néhai rokonsága neveit. Nagy érték ez, és olyasmi, ami ha nem jegyezzük le, nem őrizzük meg, sajnos idővel homályba vész. Következő küldetésem, hogy Anyukámmal is leüljek, és lejegyezzem az anyai ágat is addig visszamenőleg, amíg csak ismeri azt.

Ha pedig majd egyszer, 2050 táján én is nagymama leszek, és a karosszékben ülve mesélek az unokáimnak, csodálatos időutazásra hívhatom majd őket. Elmesélhetem, kit hogyan hívtak régvolt rokonságukban, és mit mesélt róluk, akik még az 1800-as években születtek, és az ő gyerekeikről az én Nagymamám és Anyukám.

• család
• Lélekprojekt