Két szó, amitől másképp látod majd a mindennapokat

Azt hiszem, az én generációmnak leginkább a Holt költők társasága című 1989-es filmből rémlik a Carpe diem! kifejezés - meg persze tudom, a kilencvenes évek egyik népszerű popcsapatának is ez volt a neve, de jelen esetben ez nem releváns -, bár igazi értelmére csak az utóbbi években jöttem rá.

Carpe diem! azaz ragadd meg a napot - ezt próbálta sulykolni diákjainak a Robin Williams által alakított tanár, akik a maguk módján igyekeztek ezt rávetíteni a saját életükre. De, ahogy egyikük tragédiája is rámutatott, nem olyan egyszerű dolog szembemenni a megkövesedett tradíciókkal, elvárásokkal, és vállalni a döntéseinket, hogy aztán az ember a saját útjára léphessen. És az sem egyszerű, hogy elhiggyük, nem végtelen az idő, ami a rendelkezésünkre áll, okosan kell tudni használni.

Manapság trendi hangoztatni, hogy légy önmagad, hogy add meg testednek-lelkednek, amit kíván, és mindenki igyekszik értelmes, vagy leginkább értelmetlen dolgokat elkövetni a YOLO nevében, azaz csinálj meg mindent, amit csak szeretnél, hiszen egyszer élsz - you only live once rövidítése -, ne hagyj ki egyetlen adódó lehetőséget sem, amiről abban a pillanatban úgy gondolod, kihagyhatatlan.

Ami persze tényleg jó, hiszen mekkora könnyebség feloldódni a mában, és nem gondolni arra, mi lesz majd holnap vagy azután. A YOLO leveszi a felelősséget az ember válláról, és ettől megmámorosodva bárki azt hiheti, övé a világ, nála van a mindenség kulcsa, és egyetlen emberfia sem állhat az útjába. De a YOLO számomra csak ennyi.

A carpe diem viszont ennél több tartalommal bír - úgy is fogalmazhatnék, ez az intelligens ember YOLO-ja. Mert ha a carpe diem elve szerint élek, akkor nem csak arra törekszem, hogy az adott napomból kihozzam a maximumot, hanem hogy úgy hozzam ki, hogy tudatában vagyok, minden, amit ma teszek, a holnapom alakítja.

Ha kimondom vagy megteszem azt, aminek szükségét látom, akkor azt nem csak azért teszem, mert abban a pillanatban jólesik. Azért is, mert arra alapozva építem magam előtt a jövőm - akár emberileg, akár érzelmileg, akár szakmailag.

Ám mindemellett elsősorban a mának élek úgy, hogy minden napot megélek: ha esik az eső, akkor sem gondolom, hogy kárba veszett az a nap, az ablakból figyelem, hogy vajon a fonnyadozó snidlingemre ráverődik-e néhány csepp, vagy sem. És bár télen szívesebben tejeskávézgatnék a takaró alatt, inkább lemegyek a ház elé hógolyózni a gyerekeimmel - mert tudom, ez olyan élmény lesz nekik, amire emlékeznek majd 10-20 év múlva is.

Ha valami nem esik jól, akkor igyekszem szóvá tenni - még akkor is, ha menthetetlenül konfliktuskerülő alkat vagyok. Ha szeretek valakit, akkor elmondom neki, az sem baj, ha sokat hallja, hiszen nem tudom, meddig mondhatom még - és meddig figyel még a szavamra. Nem hordozom a fájdalmam, nem rágódom a múlton, nem félek a jövőtől, csak belevetem magam a jelenbe, sírok, nevetek, mérgelődöm, rosszalkodom, ami nem megy, elengedem, amire vágyom, küzdök érte. És megyek előre, megragadva minden egyes napot, gyűjtve, egyre gyűjtve a tapasztalatokat, az élményeket, az örömpillanatokat, hogy egyszer majd legyen mire emlékezni.

Bár sokáig akarok élni, valójában nem tudom, mennyi időm van még hátra. De ha minden napomnak értelmet adok, ha mindig vannak új kihívások előttem, amiknek meg akarok felelni, akkor remélhetőleg a halálos ágyamon nem csalódottsággal telve fekszem majd, hogy miért hagytam csak úgy kifolyni a kezem közül az életet. Persze, magamat ismerve, küzdök majd a végsőkig, hogy csak egy, egy napot kapjak, hadd élhessek még.

A valódi élet, a napok megélése a jelenben maga a carpe diem - mert a létezés adott a születés pillanatától, de ténylegesen élvezni a létet a magunk erejéből kell megtanulni.

• Lélekprojekt