"Esküszöm, éltem!" A mondat, amit üvölteni kell, amikor az utolsó kérdést felteszik

- Úgy érti, egy hókuszpókusz, egy bukfenc előre, és ennyi? - csodálkozva bámultam az idős öregember arcába, akit arról faggattam, mi is a boldog élet titka. Ő meg csak vigyorgott rám fogatlan szájával, és most már kétségem sem volt afelől, hülyére vett. Megvontam a vállam, végül is igaza van, ki az, aki alkimistaként receptet adhatna nekem a problémamentes életre.

Azért még minden lépésemnél belestem a bokrok aljára, hátha lapul ott egy manó vagy egy jótündér, aki elém ugrana, és elkurjantaná magát, erre gyere, ott vár rád a tuti boldogság. Aztán minden egyes lehajlásom után mintha egy csipet csillám elhagyta volna a testem.

A válaszok kergetése közben elvesztettem lényem legjavát. Nem az utat néztem, csak a tündért a könnyű megoldás igézetével. Egy újabb dolog, ami csak úgy kihullott a kezeim közül. És nem az a legrosszabb, hogy már nincs, ami volt, hanem az, hogy csak rezignált fejbiccentéssel nyugtáztam, a "hát ez is…" keserű érzésével. Lyukas a markom. De ezen már nem csak egy labdás gyerekjáték megnyerése múlik. Ez már az életem.

Mindig valami jelre vártam, a biztosra, hogy Isten, a Sors, nevezzük akárhogyan, megmutatja az arcát, hogy tudjam, jó helyen vagyok, jó az irány. Valami mélységes szomorúságot érzek olykor, mintha meg akarna szakadni bennem a szív és az értelem. Nyomja a lelkem. Egyre csak hajszolom magam, nap nap után, keresek, kutatok, űzött vadként rohanok át az életen, hogy egyszer végre megtaláljam a békét, a boldogságot, a teljességet.

Vétkezem, régen elfeledve, miért is kezdtem őrült kamikázeakciómba, és igen, van, hogy elbújik előlem a Jó, az Érték, a Szeretet, Isten. De igyekszem nem feladni a keresését. Csak belefáradok. Csüggedek. Ilyenkor kinyit nekem egy ablakot, rám dob egy kavicsot, hogy tudjam, itt van, a közelben, figyel, és várja az ipiapacsot.

Olyan ez, mint a fiatal focista esete, aki csapatával éppen tétmérkőzésre készült, amikor odalépett az edzőhöz, és kérte, hadd hagyja ki az edzéseket, mert elhunyt az édesapja. A mester természetesen elengedte, sőt, a meccsre sem kellett visszaérkeznie. Ő azonban már előző este ott toporgott a vezető irodája előtt, és kérlelte, tegye be a kezdőcsapatba. Az edző sokáig tipródott, mert a fiú ügyetlen volt, alig találta el a labdát, végül megszánta, és engedett a kérésének, de titkon remélte, főbb játékosai nem engedik majd érvényesülni. Számításai nem jöttek be, ahogy pályára léptek, máris a fiúnál volt a labda. Meglepetésre azonban nem átbukott rajta, hanem száguldozva vezette, míg gólt nem lőtt. Mindenkinek leesett az álla. A mérkőzést végül a fiúnak köszönhetően meg is nyerték. Az öltözőben az edző nem bírt magával, megkérdezte, hogyan táltosodott meg ilyen látványosan.
- Tudja, mester, az édesapám vak volt. Most láthatott először játszani.

Csak ülök itt, múltnak háttal, halállal szemközt. Karjaim széttárva. Várok. Valami égi villanásra, a felhők sóhajára. Várom a falak leomlását. Várom a csodát. Várom. És bújócskázom. Tíz. Aki bújt, aki nem, megyek. 

Vagy inkább csak leheveredek erre a kőre, itt, ni. Négy és fél milliárd éves? Semmi baj. Alattam tán még nem szakad ketté. Ha mégis? Gyorsan kimondom: ipiapacs.

És utána Te keresel engem. Megpróbálok eltűnni majd. De Te mindig megtalálsz. Igazságos ez így? - kérdezem magát az Igazságot. Paradox. De ezt is megoldod. Csak ülök. És várlak.

És ekkor felcsendül egy nóta. Halkan kúszik be a fülem csigalépcsőjén, és érzem, már a véredénykéim ütik a basszust. Majd a lábam is szökellésbe kezd, sejtjeim sztrájkba lépnek és széles mosolyra húzzák a szám. A szívem is dalolni kezd. És abban a dalban ott van minden.

A napcsókolta szőlőszemek, ahogy szétrobbannak a számban. A legjobb barátom viharos tenger színű szeme. Mrs. Tom Hiddleston cipősarkainak kopogása az asztalom mellett. Anne Shirley, aki úgy lett a lelki társam, hogy jószerével semmit sem tudunk egymásról. Jane Bennett kedvessége és végtelen nyugalma, ahogy minden nap elvisel. És egyszeriben érzem: körbeölel minden, amit valaha is kerestem a világban. Itt van minden.

És csak remélni tudom, hogy ha megteszem azt a bizonyos ugrást, nem fogok félni a zuhanástól. Ha a tömeg kiabálni fog, az én nevem skandálják majd. Ha mindenki elfut, én a maradás mellett döntök. Remélem, hogy szerelmes leszek, hogy nagyon fog fájni, mert ez az egyetlen módja, hogy megtanuljam, hogyan kell teljesen átadni magam. És remélem… remélem, hogy ha eljön az én pillanatom, akkor azt fogom tudni mondani, hogy igen, megtettem mindent, láttam mindent, az életem ura voltam, és igen, minden egyes törött csontommal esküszöm, éltem.

• Lélekprojekt