Az utolsó mese: aprócska konyhákról és nagymamámról

Könnyű volt azt képzelni egyszer rég, hogy mesekönyvek lapjai közül bújt elő Nana, de legalábbis valamiféle mágikus világból küldték el hozzánk, hogy lisztes köténykéjével, vaníliás cukor illatú, apró konyhájával, huncut kacagásával, égig érő meggyfájával és pünkösdi rózsás kertjével gyerekkorunk őrzője legyen.

A cinkosunk volt, minden titkok tudója, aki árva kismacskákat csempészett velünk a házba, aki az asztal alól kikandikáló szuszogást hallva is olyan vidáman tudta kiáltani, nem talállak, Cinkapannám, aki teljes, tiszta szívvel játszotta végig velünk azokat a napsütéses éveket.

Néha csak királyfiakról és hétmérföldes csizmákról mesélt, máskor arról, fiatalságukban hogy szaladtak Papival a régi házak között, mesélt tankokról, oroszokról, kormos arcú lányokról, a hosszú, fekete hajáról, ami lobogott utána, mikor biciklivel a patakba hajtott, és amit drága szülei szívét fájdítva is levágatott, mikor városi lány lett belőle. De - tette hozzá mindig tréfásan Papi -, ha az a hosszú haj nem lett volna, ő sem tudta volna kihúzni abból a híres zalai tóból.

Megsúgta azt is, hogy a nagymamák sem teremnek álmok nélkül, a cukrászkisasszonyság helyett viszont okosabb volt varrógépet venni - mi pedig azt gondoltuk rútul, nem is baj, ha a világ összes holdacskáját nekünk süti csak meg.

Robogott sebesen a varrógép a kis konyhában, vele együtt pedig a hónapok és az évek. Láttam később illatos virágboltban szorgoskodni szoros kontyba tűzött hajjal, láttam tucatszor, amint elénk siet az első marék cseresznyével, láttam Papival üldögélni a kertben nyári estéken, később számok fölött ráncolódó homlokkal, kórházi papírok fölé roskadtan, láttam pakolgatni az egyre csendesebb házban, gyertyát gyújtani és temetőkben állni némán, miközben elsimít egy kóbor tincset egyre csak fehéredő haján.

És láttam hűvös délutánon egyedül üldögélni az udvaron, pokrócba burkolózva, lecsukott szemmel. Mélyen magába szívta az illatokat, vagy talán csak sóhajtott egyet, mielőtt kinyitotta, mintha épp csak azt beszélte volna meg valakivel, jó volna még egy kicsit maradni.

Gyerekként, miközben ballagtunk a szombati misére, elég volt megfogni a kezét ahhoz, hogy magamat és az egész világot biztos helyen tudjam. Később már meg-megszorongattam, vajon érzi-e, milyen erős vagyok, majd egyre többször nyúlt hiába az enyém után, s csak mosolygott azon, amit szentül hittem, nagy vagyok én már ehhez.

Most egyre csak fognám a kezét, érezném, hogy még itt van, még ha ő nem is tudja már megszorítani az enyémet. A kertben magasabbra nő a fű, a kis konyha is alacsonyabb, rövidre vágták a haját, a varrógép is elkerült, ő pedig hangtalanul sodródik két világ között. De néha itt van, megint teljes szívvel, és nagyobbakat kacag, mint valaha, rajtunk, fekete komédiásokon.

Bár már nem szavakkal, még mindig mesél. Régi és új történeket egy kis szobáról, ahol még ma is elfér a mindenség, arról, hogy a válaszokat nem mindig messzi utakon kell keresni, és arról, hogy nem könnyebb kényelemből, fiatalságból és kiszámolt időből falakat építenem magam köré ahelyett, hogy megpróbálnám csak a töredékét visszaadni annak, amit ő adott nekem.

Annyi elkallódott ölelésen, elmaradt puszin, elsietett történeten és meg nem hallgatott tanácson túl a legszebb dolog, hogy együtt lehetünk még egy kicsit. Úgy, hogy számít minden perc, minden rezdülés, minden mozdulat. Úgy, hogy tudom, mekkora öröm egy tavaszi illat, egy fuvallat az ablakon át a régi kertből. Mennyi a szépség és a jó körülöttünk, milyen sokat kapunk belőle, milyen kevésre figyelünk, és milyen kevésért vagyunk hálásak.

Tudja, hogy hallgatnám, tudom, hogy mesélne. De talán létezik valahol, múlt és jövő homályos szövedékén, minden határon túl egy másfajta nyelv, egy hely, ahol összetalálkoznak a gondolataink. Abban a másik világban, a megfejthetetlen mesekönyvek lapjain.

• család
• mese
• lélektöltő
• Lélekprojekt