Múló csoda az égbolton: ahogyan régen és most látom

Németh Lilla írása

Ma szívesen megnézem a tűzijátékot, de kicsiként másként hatott rám.

Ha augusztus 20., akkor Szent István király, az új kenyér ünnepe, és persze rögtön beugorhat mindenkinek a tűzijáték is. Állítólag a kínaiak már i. sz. 900 körül elkészítették a maguk változatát bambuszrúdból, ám ők még nem a nagy események megkoronázásaként alkalmazták, hanem az ártó szellemek elűzésére. Magyarországon 1476-ban, Mátyás király esküvőjén tűzijátékoztak először.

Bizonyára komoly tervezési és előkészítési munkát igényel egy-egy nagyobb szabású tűzijáték megvalósítása, ám az átlagember már csupán a kész látvánnyal szembesül, semmi más dolga nincs, mint hogy gyönyörködjön benne. Csak ámulnia kell azon, milyen színes alakzatokat képesek az égre rajzolni, amik különlegességét növeli, hogy mindössze néhány pillanatra láthatjuk őket. Elillannak, aztán jön helyettük valami más, az is eltűnik, majd legvégül kihunynak a fények, és már csak a sóhaj marad, hogy vége van.

Ma már lenyűgöz a szép látvány, egy-egy újként ható alakzat, ám kicsiként még inkább félelmetesnek tűnt a számomra. Van egy emlékképem arról, ahogyan a családdal a szabad ég alatt nézzük az augusztus 20-i tűzijátékot, sok-sok másik emberrel egyetemben. Emlékszem, ahogy várjuk a nyitányt, aztán egyszer csak elkezdik, de én a nagy várakozás ellenére sem merek felnézni az égre.

Egészen ijesztőnek találtam, hogy furcsa, erős hangok kíséretében csupa fényes valami jelent meg felettünk, attól tartottam, hogy pontosan rám hullnak. Egyáltalán nem éreztem magam biztonságban, és valószínűleg csak azért kerekedtem felül az ijedtségen, mert tudtam, hogy a szüleim velem vannak, és megvédenek majd.

Ma azt tervezem, hogy otthon, a Balaton partjáról nézem végig az ünnepi tűzijátékot. Ugyanúgy elcsodálkozom majd a látványon, mint legelőször, csupán azzal a különbséggel, hogy már nem fog a félelem a hatalmába keríteni. Alig várom, hogy újra átélhessem a mulandó csodát.

Ezt is szeretjük