Ezt tenné veled az emberek 65%-a: tényleg ilyen gonosz a többség?
Az állatok emberek, az emberek pedig állatok? Sokszor joggal vetődik fel a kérdés.

Nyereményjáték

Nyerj utazókönyvet, és ismerd meg a világ legkevésbé ismert érdekességeit! (x)

Nyerd meg a szerelemsegítő, ezüst szívcsakra nyakláncot, mely segít megtalálni, amire vágysz! (x)

összesen 2 db játék
Ez is érdekelhet

Sok nő itt hibázik: így kell kezelni a bakteriális fertőzést - Nincs olyan, hogy valami mindenre jó (x)

Gomba vagy baktérium? Nagyon is lehet érzékelni a különbséget, és máshogy is kell kezelni (x)

Ezreket spórolhatsz a vízszámlán: pénzt és energiát spórol ez a konyhai eszköz (x)

A legjobb szőrtelenítő módszer télen is: így lesz hetekig sima a bőröd (x)

Tökéletes alakot és egészséges testet ajándékozhatsz karácsonyra! Mutatjuk, hogyan (x)

beauty and style

Mit viselj, ha nincs mit felvenned? 5 szett fantáziátlan napokra »

Az egész arcát piros rúzzsal sminkelte ki: ez lett az eredménye »

Erre jó egy melltartó és egy ragasztópisztoly: 3 szuper ötletet mutatunk »

retikül.hu
Top olvasott cikkek
bmi kalkulátor
nem

A te BMI-d:

Alultápláltságot jelent. Mindenképp fordulj orvoshoz, hogy feltárd az okokat!

A testsúlyod ideális, törekedj a mostani alkatod megőrzésére.

Fokozottan vagy kitéve az infarktusnak és más betegségeknek. Csökkentened kell a testsúlyodat!

Veszélyeztetett kategóriába tartozol, mielőbb fogyókúrába kell kezdened!

Az egészséged közvetlen veszélyben van. Azonnal orvos által felügyelt diétába kell kezdened!

számolújraszámol

Századok teltek el azóta, hogy olyan felvilágosult gondolkodók, mint például Descartes, az állatokat csupán anyagi kiterjedéssel rendelkező, hús-vér gépekként definiálták, akiknek nemhogy gondolataik, érzéseik és lelkük, de még csak akaratuk sincs, ellentétben a gondolkodó emberrel, aki az állatvilággal szemben felmérhetetlen kiváltságot és lényegi felsőbbséget élvez.

Bár mindez napjainkra sok tekintetben változott, akár tudatosan, akár nem, az emberi gondolkodás gyakorta hajlamos más élőlényeket olyan tárgyakként kezelni, melyek, ha nem is kizárólag, de legfőképp őt szolgálják, annak ellenére is, hogy talán a teljes emberiség tudása is kevés lenne ahhoz, hogy az egyes fajok egyenként is sajátos, komplex és csodálatos világát valaha is megértsük, általa pedig a saját helyünkkel kapcsolatban is tisztábban lássunk.

Szerencsére azonban egyre többen ismerik fel, hogy az állatoknak, legyenek bármilyen aprócskák is, igenis lelkük van, tele élni akarással, sőt, akár humánummal, mely paradox módon korántsem csak emberi sajátosság lehet, sőt. Aki hallott már elvesztett családja után síró hódot, sosem felejti el, de a szeretteiket meggyászoló és nyughelyükhöz visszajáró elefántok, a síron túl is hűséges kutyák vagy épp az úszókat megmentő, hajósokat figyelmeztető és eltévedt bálnákat tenger felé terelő delfinek is olyasmiről mesélnek, amit jó volna igazán értenünk.

Számos módon figyelik és vizsgálják napjainkban tudományosan is, hogy az egyes állatfajok szociális kapcsolatait milyen mértékben befolyásolja vagy éppen hatja át az, amit általában igazságérzetnek, tisztességnek, együttérzésnek és empátiának nevezünk, vagy épp azt, lehet-e egyáltalán ilyesmiről, vagyis morális érzékről beszélni társas kapcsolataikat illetően.

Az állatok moralitásával kapcsolatos egyik leghíresebb kísérlet Jules Massermann nevéhez köthető, a vele kapcsolatos eredményeket pedig 1963-ban publikálták. A makákókkal, rhesusmajmokkal elvégzett kísérlet arra próbált fényt deríteni, a majmok milyen mértékben törődnek mások jólétével, különösképp, ha azzal sajátjukat veszélyeztetik. A vizsgálat során két majmot zártak egymás mellé, úgy elválasztva őket, hogy láthatták egymást egy átlátszó falon keresztül. A kísérleti alanynak számító majom ételt kapott, amennyiben meghúzott egy láncot, ezzel egy időben azonban a mások majmot elektromossággal sokkolták.

Felismerve a következményt, a majmok jelentős része nem az ételt választotta, az eredmények szerint csaknem 90%-uk inkább éhesen maradt, sőt, olyan állatot is vizsgáltak, aki csaknem két hétig nem evett, de nem akart fajtársának fájdalmat okozni. Az önéheztetés jelentősebb mértékben volt megfigyelhető azoknál a makákóknál, akik maguk is átélték az elektrosokk jelentette szenvedést, ez a viselkedés azonban egyáltalán nem függött össze a csoporton belüli hierarchiával, bár némiképp meghatározta, ha például a két majom közös ketrecben élt korábban. A megfigyelések szerint a szenvedő majomnak még csak hangot sem kellett kiadnia, már a szemkontaktus is elég volt ahhoz, hogy a láncot meghúzó makákó átérezze a másik helyzetét.

Bár az állatokkal folytatott, hasonló jellegű vizsgálatok brutálisnak mondhatók, és szerencsére a kísérleti etika ma már jóval szigorúbb - a kísérletet azóta sem reprodukálták -, az állatok empatikus képességeivel és fajtársaik felé irányuló törődésükkel kapcsolatban máig alapvetőnek tekintik Masserman eredményeit. És nem véletlen az sem, hogy, bár sok szempontból nem lehet összehasonlítani a kettőt, gyakran állítják párhuzamba a híres-hírhedt Milgram-kísérlettel is.

A két vizsgálat sok mindenben azonosságot mutat, utóbbi első eredményeit szintén az 1960-as években publikálták, komoly szerepe volt benne az elektrosokknak, illetve a fajtársaknak okozott szenvedésnek is, ebben az esetben azonban a kísérleti alanyok emberek, húsz és ötven év közötti, önként jelentkező férfiak voltak.

A Milgram-kísérlet elsősorban az engedelmesség és a hatalom szociálpszichológai vonatkozásait vizsgálta, lényege pedig az volt, hogy a kísérleti alanyoknak a kísérletvezető utasításai szerint egy általuk kísérleti alanynak hitt, de valójában színészként azt eljátszó, lekötözött személyt kellett elektrosokkolniuk, amennyiben rossz választ adott a feltett kérdésekre. A kísérleti alanyok kapcsolók segítségével haladhattak végig egy skálán, 15-től egészen a 450 voltos áramütésig.

A kísérlet előtt Milgram több szakértőt is megkérdezett előfeltevéseikről, egyértelműen úgy gondolták azonban, a résztvevők csupán 1-3%-a nem hagyja majd abba a sokkolást - a kísérlet részeként a színész idővel kérni kezdi a kísérlet leállítását, valamint kiabál, és látványos fizikai tüneteket produkál -, de úgy vélték, ezt is csak valamiféle patológiás pszichológiai állapot, illetve szadizmusra való hajlam tenné lehetővé.

Az eredmények ennek fényében megdöbbentően hatottak: a kísérleti alanyok 65%-a 450 voltig sem hagyta volna abba a sokkolást - még akkor sem, ha az lelkiismeretével ellenkezett -, ha arra utasították, hogy folytassa, illetve a felelősséget is átvállalták tőle. Szintén megrázó eredményként értelmezhető, hogy senki nem állt meg 300 volt alatt.

Hasonló kísérletet később a világ más országaiban is végeztek, illetve az eredetit is reprodukálták a lehető legkülönfélébb feltételek mellett, az eredmény azonban nemtől, életkortól, időtől, helyszíntől és körülményektől függetlenül általában minden esetben 61 és 66% között mozgott. Az csökkentette csak a drámai számot, ha a kísérletvezető mellett más vezetők is megjelentek, akik befejezésre szólították fel az alanyt. Legutóbb 2008-ban, kaliforniai kutatók ismételték meg a kísérletet, mikor is a résztvevők 70%-a alkalmazott volna 150 voltnál nagyobb sokkot, 63%-uk akkor is, mikor egy másik kísérleti alany próbálta befolyásolni, hogy ne tegye.

Bár egyértelmű következtetéseket nem lehet levonni a két kísérlet összehasonlításából, és talán túlságosan didaktikusnak és demagógnak is tűnne, a kérdések, melyeket felvetnek, tanulságosak lehetnek mindannyiunk számára.

Vajon mi okozhatott ekkora ellentétet ember és állat viselkedése között, szem előtt tartva, hogy őket tekintjük életben maradásukért küzdő ösztönlényeknek, míg magunkat alapvetően civilizált és morálisan érettebb, kiterjedt tudás- és normarendszerrel rendelkező fajnak? Valahol legbelül mind agresszorok vagyunk, vagy épp a hatalommal szembeni félelem és behódolás gyökerezik olyan mélyen a kultúránkban, hogy miatta alantasabban viselkedünk a ragadozóknál?

Sokan úgy vélik, mindennek leginkább utóbbihoz lehet köze, vagy épp ahhoz, hogy mindennapjainkban és a minket körülvevő világban az erőszak olyan mértékben van jelen, illetve olyan mértékben vált elfogadottá - legyen szó annak bármilyen formájáról -, ami már meghaladta annak természetes versengésből fakadó arányát, és korántsem a túlélést segíti, sokkal inkább az erővel való visszaélést és a kizsákmányolást teszi szükségtelen, sőt, deviáns mértékűvé.

A társadalmi szerveződés és az irányító szervek különféle formái a mai civilizációk alapját jelentik, ugyanakkor nem véletlenül tartják úgy humanista gondolkodók - legyen szó Gandhiról vagy épp Thoreau-ról -, hogy az engedelmességnek kell, hogy legyenek korlátai, ezek pedig a jog mellett az erkölcsből fakadnak.

A polgári engedetlenségről szóló tanok szerint, ha valakit arra köteleznek, hogy rosszat tegyen, és ártson, nemhogy nem kell engedelmeskednie, de morális kötelessége az engedelmességet megtagadni, kivéve, ha a polgári engedetlenség maga is erőszakhoz és jogsértéshez vezet. Úgy vélik, a hatalmat csak így lehet megváltoztatni vagy javítani, önmagában ugyanis nem mindenható, a morálnak minden esetben felül kellene állnia rajta.

Talán csak idea, de kell, hogy létezzen egy magasabb rendű törvény, valami magasabb rendű jó, nyilvánuljon meg bár ösztönösen vagy épp minél tudatosabb formában. Mindezt a jót akár egy kis makákó is felismerheti - vagy épp ösztöneiben hordozza -, nekünk pedig talán kötelességünk is hűnek lenni mindahhoz, amit kifinomult moralitással és felelősséggel bíró emberként képviselhetünk a világban, tisztelettel bánva mindazokkal, akik, bár mások, ugyanolyan egyenlők, legyenek bár emberek, állatok vagy más földlakók.

Blog.hu ajánló