Hogy üzennek azok, akiket elvesztettünk?

Március volt, csendes hajnal, mikor menni készülődtél. Még fogtad a kezem, mintha elég lett volna az a szorításnyi erő, hogy a földi, s égi törvényeknek minden ellenálljon. Maradtál volna, de nem volt már sem fütty, sem nevetés a szemedben, csak a férfiéban, aki kalapot emelt az utca végén, kacsintott egyet, majd elhalványult a reggeli köddel.

Bután nézték a házak, ahogy messzire tűnik, de búsképű lovagok, költők és indiánok várták, régi barátok intettek felé, s nem kellettek többé a nyitva hagyott könyvek, mert ott zene szól, és sosem fogynak el a versek. Nem kellettek az ágyra hajtott tétova ruhák, sem olvasáshoz a szemüveg, és nem kellett a kötött pulóver, amit elloptam, hogy a gyerekkorommal néha megölelhessük egymást.

Ide süss, magasra nőttem, talán fel is érlek egyszer. Elmosolyodnál, ha eléd szaladnék újra? Onnan is láttál? Milyen ember lettem? Jó akartam lenni, hogy bármikor szólhassak hozzád. Ha leülnél mellém egyszer, csak úgy, nevetnénk egyet a vicceden, derűsen recsegne egy rádió, én pedig elmondanám, amit sosem mondtam.

Hittem, amit hittél, és könnyű volt felnézni rád, mert a világot láttam. Megköszönném minden tanításod, minden fát és minden madarat, a téli séták közben a gyermeki gondra zsebedben őrzött mazsolákat, azt, hogy öröm volt az ünnep, és otthon a házunk.

Te a jövőt láttad bennem, de én is látlak, ha sorsok néma hőseire nézek, ha emberektől vagy csak hangoktól, s szavaktól telik meg a szívem, és úgy sejtem, ott lesz a vállamon a kezed, ha elfelejtenék hinni magamban.

Majd újabb március jött, csendes reggel, mikor valaki más is menni készülődött. Egy kócos fiú, aki már nem fogta meg a kezem, mintha ez is elég lett volna ahhoz, hogy csak ketten törjünk, és ne szilánkokra a minden.

Talán maradt volna, talán várták, de nem kellettek többé a régi képek, rajtuk régi mosolyokkal, sem a vasárnap reggelek, jóízűen elrontott ebédek, bújós délutánok, esőbeli séták, ébren álmodások, közösen lépett utak.

Ha leülne mellém egyszer, csak úgy, szívfoltozgatás közben, mosolyognánk rajta, mit rajzolt ránk az idő, én pedig elmondanám, amit nem mondtam elégszer. Hittem, amit hittünk, és könnyű volt a világra nézni vele. Megköszönnék minden percet, örömöt, ölelést, találkozást és búcsúzást, hogy otthon lett az a néhány szoba, művészet a magunkon nevetés, és reményteli történet az élet.

Egyszer rég bennem látta a jövőt. Még látom én is, ha kar karba fonódik, öregeké, fiataloké, akik hisznek még néhány csodát. Eszembe jut, ha sajnálom mástól az időt, ha azt hiszem, nincs mit félteni, és nem veszem észre, ha boldog vagyok. Ha nem figyelek, és nem adok hálát mindazokért, akik mellettem jöttek, és bennem élnek, mintha titkokkal teli levelek volnának odafentről, bánatos, nevetős, bölcs vagy szerelmes soraikkal, melyeket csak nekem írtak.

• Lélekprojekt