Harminc előtti pánik: mi lesz, ha nincs család és sikeres karrier?

Már a húszas éveim elején tudtam, hogy az a bizonyos harmadik iksz rettegett ómen lesz számomra. A 25. szülinapomat mámoros ünneplés helyett térdig érő hóban gyalogolva töltöttem, a ruhásszekrényem tartalmával a hátamon, mert nem akadt busz, ami a havon átverekedve magát elköltöztetett volna az új lakásomba.

Már ez isteni jelnek tűnt, hogy bizony, harminc felé a problémák szaporodnak, és, mondjuk ki kereken: előbb vagy utóbb eljön a pillanat, amikor fel kell nőni. Jelenleg alig másfél év választ el a nagy eseménytől.

Ez idő alatt minden létező cikket elolvastam a kapunyitási pánikról, TED-videókat néztem az elveszett generációmról, és próbáltam az összes arról szóló tippet magamba szívni, hogyan ne vesztegessük el a húszas éveink végét. Mindez azonban nem mentett meg az ebből fakadó pániktól, a spontán, reggelig tartó buliktól fokozatosan átvéve az uralmat, egyre inkább a jövő foglalkoztat.

Jobb napokon öniróniával szemlélem, ahogy Bridget Jones módjára kutatom a megoldást roppantul nem egyedi problémámra. Az önsegítő könyvek halmazáig épp nem jutottam még el, de a családi kiszereléses fagyi megvolt, köszönöm. Most is hívogat egy vigasztaló adag a fagyasztó gyomra mélyéről, nem árt ugyanis készenlétben állni arra az esetre, amikor legközelebb rám zuhan az eget rengető töprengés, mit is kéne gyorsan kezdeni az életemmel, hogy fel tudjak valamit mutatni, mire a harmincadik gyertya is meggyullad a tortámon.

Ha harc, hát legyen harc

Vannak napok, amikor teljesen felvértezve köszöntöm az ismerős gondokat. Ilyenkor felnőtt módjára elhatározom, hogy ideje tenni valamit annak érdekében, hogy előrébb jussak a karrieremben, vagy kitessékelni végre az ajtón azt a férfit, akinek két év után is kétségei vannak egy egyszerű összeköltözéssel kapcsolatban. Mert harminc felé közeledve drága az idő, hogy arra fecséreljem, ami nem ígér biztos jövőt.

Máskor azonban a problémák kilesik a gyenge pillanatot, hogy a vért a sarokban pihen, és éjszakai mumusként ugranak elő az ágy alól. Olyankor az Északi-sark legeldugottabb pontja tűnik hívogatónak, vagy továbblépni Amszterdamba, ami Londontól már nem esik olyan messze.

No igen, a menekülésben talán már van tapasztalatom. Úgyhogy most, 28 éves fejjel eldöntöttem, ideje felkapcsolni a villanyt, benézni az ágy alá, és szembenézni a mumussal.

De mi a megoldás?

Mindig lesznek napok, amikor felmerül a kérdés, miért nem inkább tengerbiológus lettem, vagy filmrendező, vagy, hogy jó döntés volt-e annak idején megvenni egy repülőjegyet Londonba, és magam mögött hagyni egy remek állást meg a húslevesillatú családi hétvégéket a nagy kalandért. Mivel azonban az idő kerekén sajnos nincs rewind gomb, ami elmúlt, azon kár agyalni. Néha persze fáj, hogy minden héten felbosszant a főnököm, és nem én vagyok az, aki fejfájást okozhat a beosztottaknak, de szeretném hinni, hogy attól még nem dől össze a világ, ha ez másfél év múlva is így lesz.

Hogy mi a megoldás? Nem az Északi-sark vagy Amszterdam, és talán nem is a szakítás vagy a felmondás. Helen Fielding osztotta meg velünk egy olvasóesten - nem, minden arra utaló jel ellenére nem vagyok megrögzött Bridget Jones-rajongó -, hogy a negyedik iksszel a háta mögött az a legfontosabb a számára, hogy egy pocsék nap végén összeülhet a barátnőivel egy ital mellett, és az élménybeszámolót követően nevetnek egy jót azon, ami pár pillanattal korábban még tragédiának tűnt.

Mert néha nem árt, ha tudjuk, hogyan kell nem túl komolyan venni magunkat, és a jövő helyett a pillanatnak élni. Ha elfelejtenénk, érdemes ezt újra és újra megtanulni huszonéves énünktől egy jó pálinka és persze barátok kíséretében.

Úgyhogy ezúttal, csajok, köszönet nektek a nagy problémákról ejtett beszélgetésekért, és még inkább, minden egyes nevetésért, félig-meddig önsajnálkozó magunkon. Így, együtt, nem is olyan borzalmas az a harminc.

• jövő
• születésnap
• barátság
• Lélekprojekt