Te hányszor mondtad már ma: köszönöm?

Van az úgy, amikor az ember nem találja a szavakat. Hiába az a hivatása, hogy egymásba fűzze őket, hogy tudást, hitet vagy reményt adjon az embereknek. Van, amikor minden eszköztárunk varázsütésre kiürül. Mintha nem tudnánk megfogni a gondolat pillangóját. Mindig elinal előlünk. Próbálunk figyelni, hátha tetten érhetjük, vagy legalább az árnyékát megpillanthatjuk. De elfut. Próbálunk befelé figyelni, milyen érzések kavarognak bennünk, de csak kongó termeket találunk bensőnkben.

Ültem, és néztem azt a két sort a fehér, tiszta lapon. Éreztem, hogy könny égeti a szemem. Meglepődtem. Én nem szoktam sírni. Mi történik hát most velem? Hirtelen érzek? Hirtelen visszavágott az egyedfejlődés a szentimentalizmus kietlen, vizes lápjába? Nem tudom visszatartani. Végigfolyik az arcomon. Idegen ez az érzés. De nem tudom megállítani. És most már tudom, hogy végtelen fáradtságot érzek. Fájdalmat. Félelmet. És igen, azt hiszem, haragot is. De csak hallgatok, ahogy hallgatni kő se tud, csak az ember.

Annyiszor megküzdöttem már a mesebeli hétfejű sárkánnyal, de ezzel a mitológiai szörnnyel nem bírok el. Akarom. Érted, miattad akarom. De ha levágom az egyik fejét, rögtön kettő nő helyette. Összekuporodom, és várok, várok valami égi villanásra. És egyszer csak egy kéz végigsimít a hátamon. Megragad és lábra állít. Az arcomba mosolyogsz.

És csak ennyi kellett. Egy apró gesztus, hogy tudjam, nem vagyok egyedül. Egy mosoly, egy simítás, egy kacsintás, hogy újra bátor legyek, és ki merjem mondani, amit akarok. Igen. Csak egy kedves szó kell. Egy apró levél, amit akkor csúsztatsz oda a másiknak, amikor nem számít rá, amikor senki sem látja. Amiben leírod, mennyire nagyra értékeled, hogy megismerted, hogy milyen jó hallani a meggyötört éjjel után a kacagását. Csak egy aprócska mondat, hogy nagyra becsülöd. Csak egy köszönöm.

Igen, csatázunk, folyton csatázunk a szörnyekkel, mind egyre nagyobb és egyre hangosabb. De sosem szabad elfelejteni, hogy csak egyetlen zajongó zsarnoknak szabad engedni: annak a hangnak, ami a lelkünk mélyén kiabál.

Egy holokauszt-túlélő mondta egyszer, hogy akik életben maradtak a haláltáborokban, emlékezhetnek azokra, akik a barakktársaikat vigasztalták, odaadták az utolsó falat kenyerüket is. Talán kevesen akadtak ilyenek, de ahhoz elegen, hogy bizonyítsák: mindent el lehet venni az embertől, csak egy dolgot nem. Ez az emberi szabadság legvégső tartaléka – minden körülmény között magunk választjuk meg a magatartásunkat.

Mindenki csatákat vív ebben az életben, és mindenkinek éppen a saját batyuja a legnehezebb. De soha ne legyél annyira elfoglalt, annyira beszűkült, hogy naponta legalább egyszer hálát adj. Azért, mert amikor megkapod azt a két sort egy fehér lapon, ott van valaki, aki megfogja a kezed és végigsimít a hátadon. Azért, mert amikor éppen meggyötör az élet, rútnak, gonosznak és penészgombának gondolod magad, valaki megköszöni neked, hogy vagy. Nem engedheted meg magadnak, hogy aki veled beszél, az ne úgy távozzon tőled, hogy kapott valamit. Segítséget, mosolyt vagy a világ legegyszerűbb szavát: köszönöm.

Elérkeztem életem azon szakaszához, amikor vissza kell néznem és gondolatban, szóban és tettben mindenkinek hálát kell rebegni, aki valamilyen módon életem részese lett. Ezt kiabálja a kicsi zsarnok. Elő hát a tollal. És te, ha tudnád, hogy hamarosan meghalsz, és csak egyet telefonálhatnál, kit hívnál fel és mit mondanál neki? Akkor mire vársz?

• hálaadás
• Lélekprojekt