Ha már csak egy év lenne vissza az életedből, mit tennél másképp?

- Mit csinálnál másképp, ha már csak egy év lenne vissza az életedből?

A kérdés természetesen teoretikus, most ne menjünk bele abba, hogy de hát az orvostudomány így meg úgy, és különben is, sosem lehet tudni, egyébként meg hülyeség ezen gondolkodni. Tegyük fel, hogy van ilyen, hogy egyszer csak az arcomba lökik, kerek egy évem van, mielőtt a szívem örökre megszűnik dobogni. Egy év. 365 nap. Ennyi.

Bevallom, ahogy elkezdtem ezen gondolkodni, elfogott a pánik és a kétségbeesés. Úristen, milyen kevés is 365 nap, hiszen most volt karácsony, ma meg már a nyári tábort intézem a gyerkőcöknek (és a kis cserepes karácsonyfa még mindig ott a szobámban!). Ó, a gyerekek, hát mi lesz velük nélkülem, és micsoda igazságtalanság, hogy nem láthatom őket felnőni, megházasodni, gyereket nevelni, boldogulni…

És a szüleim, ki fog róluk gondoskodni öregkorukban? Amikor már végre elérkeztem abba a korba, hogy én legyek az ő támaszuk, akkor kell lelépnem a színről?

És a terveim, az a sok minden, amit még meg akartam valósítani, azokat is ki kell dobnom az ablakon? Sosem jutok vissza még egyszer Londonba? Nem nézhetem meg a New York-i felhőkarcolókat? Mi lesz azzal, hogy harmadszorra végre igazi nagy esküvőm lesz, fehér ruhával és gyönyörű, emeletes csokitortával?

Aztán a pánikot követően lassan-lassan sikerült összegereblyézni a gondolataim. Ha 365 nap, akkor hozzuk ki ebből a legtöbbet. Hiszen eltölthetem az önsajnálatba süllyedve - de eltölthetem úgy is, hogy minden napnak értelmet adok.

Természetesen továbbra is dolgoznék, hiszen ebből élek, nincs félretett pénzem, ráadásul a munkával minden nap úgy érezhetem, letettem valamit az asztalra. Csak a szabadidőm eltöltése változna.

A gyerekeim? Megpróbálnék annyi időt velük tölteni, amennyit csak lehet. Kevésbé lennék türelmetlen, elvégre minden nap ajándék velük, ne a rossz emlékeket szaporítsuk, hanem a jókat. Többet engedném, hogy mellettem aludjanak, hiába nagylányok már, és csak hallgatnám, ahogy ott szuszognak mellettem. Próbálnám átadni nekik mindazt az életbölcsességet, amit összegyűjtöttem - és amit most úgysem hisznek el, csak majd évekkel, évtizedekkel később. Közösen naplót vezetnénk, minden napunkról beleírnánk egy apróságot, aminek aznap örülni lehetett. Többször mondanám, hogy szeretem őket. És még több ölelést is kapnának.

Ahogy anyuék is. És minimum havonta meglátogatnám őket, nem csak karácsonyra és húsvétra utaznék le hozzájuk vidékre. Elmondanám nekik, milyen sok mindent kaptam tőlük. és próbálnék is visszaadni nekik ebből. A változatosság kedvéért én főznék és sütnék, nekik pedig csak enniük kellene a sok finomságot. Még akkor is, ha emiatt hétvégén is korán kellene kelnem.

New Yorkot egyelőre hagynám. De lefoglalnám Londonba a jegyet, és megmutatnám a gyerekeimnek az emeletes buszokat, a nagy parkokat a szürke mókusokkal, meg hogy hol lakik a királynő, aki tényleg létezik a valóságban, nem csak a mesekönyvekben. Ennénk fish&chipset, és az óriáskereket sem hagynánk ki, bármilyen drága is, mert onnan lenézve egy pillanatra elhiszem, hogy felette állok a világ gondjainak. Hogy minden milyen kicsi, és én milyen nagy vagyok.

Az esküvő, a torta meg a fehér ruha? Így belegondolva, jórészt lényegtelen külsőség. Amíg mellettem van valaki, aki szeret, addig boldog vagyok. Még 365 napom maradt rá, hogy ezt ki is mutassam. Nemcsak neki, mindenkinek, aki közel áll hozzám. Szavakkal, tettekkel, vagy csak azzal, hogy ott vagyok neki.

Hogy mindehhez nem kell a halál közelsége? Hogy ezek megvalósítható célok, hogy valójában így kellene élni akkor is, ha még sokszor 365 napot ad az Ég? Igaz. Akkor mégis, miért nem élek így, és velem együtt a legtöbb ember? Mert balga módon azt hisszük, van még időnk. Tologatjuk a látogatásokat, a megbocsátásokat, az öleléseket, szégyelljük a jó szót, a szerelmi vallomást, a neharagudjokat. Azt tervezgetjük, milyen csodákat teszünk majd a jövőben, miközben észre sem vesszük a jelen vissza nem térő pillanatait.

Pedig a halál legtöbbször váratlanul érkezik, nem ad felkészülési időt, és abban a pillanatban, amikor lecsap, a fejünkkel együtt az összes tervünk a porba hull vele. Megszűnünk létezni - és belőlünk csak annyi marad, amit magukból hagytunk mások szívében.

• Lélekprojekt