Mit jelent vidékinek lenni Budapesten? Az én vidékiségem nem minősítő jelző, hanem identitás
Vannak ismérveim, amikről mindig jól láthatóan és beazonosíthatóan vidéki maradok. De ez nem baj.

ezabajanyitó2
Ez is érdekelhet
beauty and style
Top olvasott cikkek

Én nem középiskolába, egyetemre jöttem a fővárosba, pontosabban a környékére, hanem harminchét évesen. Így aztán az én vidékiségem nem minősítő jelző, hanem identitás. Nem csak vidéki vagyok, hanem kisvárosi, annak minden előnyével és hátrányával. Ez meghatároz engem, a részemmé vált. Azt jelenti, hogy az örökké nyüzsgő-pulzáló, lüktető és zajos Budapesten nem tudnék otthonra lelni.  

Pontosan emlékszem rá, milyen volt, amikor megnyugodtam, és nem éreztem többé árulásnak, hogy elhagytam a szülővárosom, és jól érzem magam. A nem túl szép Vágóhíd utca felé tartottam a MÜPA-ból, a kislányom előttem rollerezett a nyomorult szürkeségben, az áztató ködszitálásban. Zaj volt, piros volt a lámpa, jött a villamos, a leszálló emberek morcosan siettek, kerülgettük a pocsolyákat és fázósan húztam magamon össze a vékonynak bizonyult kabátot, mégis azt éreztem, hogy ez a város szép, most is, ebben a tél végi szürkeségben is az, kinyílt előttem, befogadott engem, jól érzem magam itt, jobban, mint bármikor.

És arra is pontosan emlékszem, mikor értettem meg azt, hogy miért nem lehet otthon elmondani, mi van itt fönn Pesten. Mert benne kell lenni, egy ritmusra járni vele. És ez a ritmus, ez a lendület teljesen más, mint otthon volt. Nem azért, mert jobb, egyszerűen azért, mert más.

A Pestre szakadt vidékiek mindig egyfajta kettősségben élnek: a vidéki szülőváros mindig az otthon marad. A magunk mögött hagyott múlt, a gyerekkor, botladozó első lépéseink, az iskolás évek, a kamaszkori nagy és halálos szerelmek, az első csók és a végtelen hosszú nyarak helye. Ismerős épületek, járdák, a nagymama háza, a nagy bulik helyszíne, a strand. És a választott otthon, az új élet, de legalábbis annak a lehetőségét kínáló inspiratív és lüktető világváros, egy ígéret, egyelőre még négy üres fal, amit mi tölthetünk meg tartalommal. Teljes egészében rajtunk áll, mit hozunk ki belőle, és ez hihetetlenül izgalmas.

Hűnek maradni az otthonhoz és szeretni az itthont azért is nehéz, mert nemcsak a makacs sztereotípiákkal kell megküzdenünk. Eleinte én is olyanokat mondtam, hogy hát igen, büdös van, és zaj, és igen, őrület, hogy az ember a fél napját azzal tölti, hogy tömegközlekedik, aztán kanalaztam tovább a húslevest. Ha komolyabb témát kerülve óvatosan megjegyeztem, hogy milyen jókat lehet enni, sokszor sértett csend volt a válasz. Az itthoni már nem is jó? Hát, ilyen pálinka tényleg csak vidéken van, cefrézni a belpesti kerületekben azért jóval nehezebb, adtam meg magam, és tartottam fel a feles poharat.

Aztán azt is megértettem, mi van a nagy csendek, az élményeket bagatellizáló mondatok és amögött, az első év után minden elszármazott vidéki legalább egyszer megkapja, hogy ugyanolyan hülye lett, mint a pestiek. Aggodalom és félelem. Hogy elveszítenek minket, a nagyváros elválaszt, szétszakít. Félelem, hogy azért hallgatunk, mert már nem értünk szót. Hogy a régi élet, az, amit ők még mindig élnek, mindaz, ami otthon fontos és érték, számunkra már unalmas, ingerszegény, nyomasztó és lassú. Vidéki. Félelem attól, hogy túl nagy lesz a távolság köztünk, és elveszítenek minket.

Meg kell birkózni azzal is, hogy a szülőváros a gyerekünknek nem azt jelenti majd, amit nekünk. Talán a társunknak sem. Akárhogy próbálom elmagyarázni, milyen klassz volt nyáron átúszni a Sugót, aztán inni valami hideget a Kalapban, és mutogatok, ott volt, nézd, akárhogy próbálom átadni, milyen jó volt a Dunán strandolni egész nap, nézd, arra volt a nudistastrand, és itt, ez volt a Békavár, anyuval délután feljöttünk sült keszeget enni, mmmm…. és itt volt a lángosos bódé, itt, ahol most ez a söröző van, itt álltam sorban gyerekként, ide jártam suliba, ez volt a nagyépület, és képzeld, amikor még nem volt lámpa a kereszteződésben, a nyolcadikosok álltak ki, úttörőnyakkendőben és a kezükben levő táblával megállították az autókat, és úgy vigyáztak a suliba érkező kicsikre, akik át akartak kelni a járdán, lehetetlen, nem tudom a saját emlékeim és élményeim átélhetővé tenni. Nekik soha nem jelent majd semmit, hogy itt, ezen az utcán hány cipőt koptattam el, és itt, itt mentünk végig mindennap a suliból a buszmegállóba, és a lányok táskáját a Litti cipelte, mert vannak még lovagok, és a Litti másodikban egy lovag volt.

És vannak, amiket nem vetkőztem le, amiktől mindig jól láthatóan és beazonosíthatóan vidéki maradok. De ez nem baj.  

Ha fáradt vagyok, vagy máshol jár az eszem, most is azt mondom, hogy „engesd meg a vizet a kádba”, a mamám mondta így. Ahogy azt is, hogy „oltsd le a villanyt”. Felénk a töltött káposztát szármának hívják, és rizses hurkát csinálunk disznóvágáskor, így fordulhatott velem elő, hogy az itteni májasnak nevezett, sütni való hurkát nyersen megettem, mert felénk az a májas, amit hidegen kell.

A mai napig problémám, hogy túlöltözök eseményeket, programokat. „Rémes, hogy a pestiek milyen topisak!” - szörnyülködött mindig anyu. Gyerekkoromban - sőt, egészen addig, amíg volt Baján mozi - a vasárnapi mozizás eseménynek számított. Szépen felöltöztünk, megnéztük a filmet - anyuval a fél hatos előadásra is bemehettem - aztán sétáltunk a városban, és a Gyors Büfében madártejet ettünk. Vagy a Belvárosiban Fantázia krémet. Szóval, én kiöltözöm a moziba is, a férjem meg a fejét fogja. De nemcsak a moziba, kiöltözöm, ha a gyereket viszem orvoshoz, és akkor is, ha interjúra megyek. Cserébe melegítőbe’ szaladok át a kisbótba, ami a férjem szerint nemhogy vidéki, hanem egyenesen prosztóság, mert a melegítő arra való, hogy itthon terpeszkedjünk benne a tévé előtt, és nem utcai viselet.

Nem szívesen adok ki pénzt bizonyos dolgokra. Bármikor kifizetek egy nagyobb összeget, ha arról van szó, hogy egy jó étteremben jót egyek, de sajnálok majd’ háromezer forintot kiadni egy menüre hétköznap. Nem eszem gyorskaját. Ezt két okból: nem eszem szemetet, a másik, hogy drágállok szar hamburgerre és szar krumplira csomó pénzt kiadni, mikor ehetek jó hamburgert és jó krumplit is. Sajnálom a pénzt a trendi kávékra és egyenízű sajttortákra, muffinokra, ezért nem ülök be ilyen helyekre. Kávézni szeretek, és mivel sok időt töltöttem Szabadkán, ahol ennek nagy hagyománya van, nagyon meg tudok becsülni egy jó kávét, és el is tudom élvezettel fogyasztani. De nem fizetek ki több ezret, mert menő a hely. Szóval, előnyben részesítem a sarki kispiszkost, és mindig van nálam kaja, ha más nem, kóbászos kenyér. Még akkor is, ha ez nem vidékiség, hanem spúrmanciság.

Amikor feljöttem, hetekig háborogtam azon, hogy ötszáz méterre vannak egymástól a megállók. Ötszáz méter az vidéken is ötszáz méter, nem csak Pesten. Nem szállok buszra, villamosra két megállóért. A mai napig megdöbbentek embereket azzal, ha gyalog érkezem, sokan nem tudják, és nem is akarják palástolni meglepetésüket. Otthon is gyalog jártam középiskolába, gyalog jártam dolgozni, Pesten is gyalogolok, és így tudok gyönyörködni az épületekben, el tudok veszni a részletekben, és fel tudok fedezni olyan apróságokat a városban, ami a villamosról vagy a buszról fel se tűnne.

A cikk az ajánló után folytatódik

A fővárosban nem lehet összefutni valakivel. Ez vidéken lehetetlen, sőt, elképzelhetetlen. Ha valami dolgom akad, és bemegyek a városba, biztos, hogy összefutok valakivel, akivel megállok néhány percre beszélgetni, mert ezer éve nem láttuk egymást. Imádom ezeket az alkalmakat, és nagyon hiányoznak. Még azt sem bánom, hogy az összefutások miatt háromszor annyi idő alatt végzek, mint amennyit a dolgom amúgy igénybe venne.

A biciGli településhatáron belül közlekedési - és kisebb részben szállítóeszköz, nem önkifejezési forma. BiciGlivel visszük a gyereket az óvodába, szaladunk be a városba, ugrunk el a postára, megyünk ki a temetőbe, nézzük meg, hogy van a mama. És igen, arra pókozzuk a pébé palackot is. Cserébe nem akadályozzuk a többi közlekedőt amiatt, mert mi kivonultunk, mint élő szövet fémvázon, és semmiképpen sem a városon belül készülünk a túrdöfranszra.

Vidékinek lenni azt jelenti, lehet szeretni többet is, egyszerre. Lehet otthon lenni több helyen is. És ezzel meg lehet békélni.

Fotók: Király Attila Photography

Ha vidék, akkor van veteményes is. Kell neked is?

Ezt is szeretjük