Tóth Krisztina: „Én úgy nőttem fel, hogy az önfegyelem a legfőbb érték" - Szily Nóra interjúja
Tóth Krisztina író, költővel Szily Nóra beszélgetett arról, hogyan változtak a nemi szerepek a 21. században, és hogyan érvényesülhet egy női szerző a mai magyar irodalmi színtéren.

Tóth Krisztina cover
Ez is érdekelhet
beauty and style
Top olvasott cikkek

Karakán, egyenes és inspiráló. Olvasni, hallgatni egyaránt. Tisztelem őt, és nem csak a sikereiért. Ahogy a szavakkal bánik, ahogy erejüket érzi és kezeli, amilyen tűpontosan fogalmaz, és tudja ennek felelősségét… Most a gyerekek és szüleik örömére a “Malac és liba” sorozat újabb kötete, a “Fogjunk verebet” jelenik meg, aztán új verseskötete “Bálnadal” címmel.

- Egy idézettel kezdenék tőled: „25 éve publikálok, és egyre inkább azt érzem, irodalmunkat nagyon macsó férfiak uralják. Női írókról, költőkről sokkal kevesebbet hallani, mint a férfiakról, pedig legalább annyi jó női szerző van, mint férfi.” Ma is ezt vallod, vagy érzel változást?

- Azt tapasztalom, hogy sokkal kitartóbban és többet kell dolgozni egy női szerzőnek azért, hogy ugyanabba a rangsorba kerüljön, mint egy férfi kollégája. Egyre több nő látható azonban, és egyre világosabb, mennyire aszimmetrikus a helyzet. Ha csak az elismeréseket nézzük, vagy például azt vizsgáljuk, milyen arányban ülnek női szerzők a kuratóriumokban, mindjárt szemünkbe ötlik a különbség. A fiatalabb női szerzőket gyakran tekintik üde, aranyos színfoltnak az irodalmi palettán, még akkor is, ha kimagasló könyvekkel indulnak. Erős a gyanúm, hogy a férfi kollégák ritkábban olvassák el a női szerzőket. Hogy nem feltétlenül követik olyan intenzív érdeklődéssel a pályájuk alakulását, mint a többi férfi kollégáét. A nők elismertsége sokkal nagyobb az olyan, hagyományosan nőiesebbnek tartott irodalmi területeken, mint például a gyerekirodalom. A próza még mindig férfiterepnek számít, még akkor is, ha kiváló, nőnemű kortárs íróink vannak. Ők a kivételek. 

- Mi lehet a gyökere ennek a művészetben, a költészetben?

- Én azt hiszem, nem csak a művészetben, szűkebben, nem csak az irodalomban van ez így. Volt egy rövid időszak a rendszerváltás után, amikor úgy tűnt, ilyen téren is behozzuk, de legalábbis csökkentjük a lemaradásunkat, mostanra viszont annyira megváltozott a szemlélet, és olyan aránytalanságok alakultak ki, amelyeket évtizedekbe telhet behozni. A közgondolkodásban, a nyelvhasználatunkban, gesztusainkban tetten érhető ez. Nagyon mély gyökerei vannak. Amíg egy társaságban simán el lehet sütni egy szőke nős viccet, és senki sem szisszen föl, ugyanaz a hallgatóság biztosan nem nevetne, ha cigányoznának vagy zsidóznának. Egy nőt nyilvánosan meg lehet alázni, ki lehet gúnyolni. Egy kézlegyintéssel azt lehet mondani rá, buta. Ha egy férfi állít valamit, sokkal kompetensebbnek tűnik, függetlenül az érveitől. Ha egy nő komoly elismerést kap az irodalomban, azonnal rávágják, hogy bizonyára azért díjazták őt, mert nő. Az ég szerelmére! Ne fókuszáljunk állandóan a kollegáink nemére, hanem a szövegeikre figyeljünk. Arra, hogy mit tesznek le az asztalra.

- Van, hogy azt olvasom - Tóth Krisztina költő, aztán - és költőnő, és van, amikor - költő, de zárójelben odabiggyesztik, hogy nő. Ezek mit ébresztenek benned különbözőségeikben?

- Leginkább ellenérzéssel tölt el, mert úgy vélem, hogy van jó irodalom és gyenge. Ha hozzátesszük, hogy költőnő, olyan, mintha a férfit tekintenénk alapértelmezettnek, és minden ettől eltérőt jelzendőnek. Holott író, költő - ez egy foglalkozás. A költőnő szónak, szegénynek, magyar nyelven egyébként is rossz az aurája, sajnos. Idejétmúlt képzeteket kelt, és kínos asszociációk tapadnak hozzá. A költő egy komoly férfi, hiteles, aranyba kívánkozó verssorokkal és zordan összevont szemöldökkel. Egyik kezében közéleti kard, másik kezével ír, vagy ha épp nem, akkor az események ütőerén tartja az ujját. A költőnő ezzel szemben zavaros tekintetű, egzaltált nő, akinek bizonyosan nincs fakanál a kezében, hiszen ő “elvont”, valóságtól elrugaszkodott fehérszemély, aki vélhetően nem vezet háztartást, és bárokban üldögél a művész barátaival. Természetesen szándékosan túlzok, mert érzékeltetni szeretném, micsoda avítt, buta sztereotípiák élnek sokak fejében. Ez olyan, mintha valami olyasmit mondanánk, hogy a festők mind őrültek, és gyakran fél fülük van, de legalábbis hegyes bajszuk. Piros sálat szoktak viselni, és eszelősen bámulnak, nemde? A közhelyes és avult képzetek fennmaradásában szerepet játszik az is, hogy az oktatás javarészt tizenkilencedik századi irodalomszemléletet közvetít, hogy nem jut tér a kortárs művek feldolgozására. Sok embernek se kapaszkodói nincsenek ahhoz, hogy befogadjon egy kortárs szöveget, se reális képzete arról, hogy vajon mit is csinál, hogyan is él egy író. Hogy ez milyen komoly, összeszedettséget igénylő munka, mennyire ismerni kell hozzá a hétköznapi létezés minden területét. A romantikus képzetek mellett még mindig szívósan tartja magát az elefántcsonttoronyban élő szerző képe is, aki a világtól elvonultan esztétizál, és közben tudomást sem vesz a körülötte zajló életről. Ezzel szemben mi az igazság? A legtöbb általam ismert kortárs szerző a mi korunk, életünk problémáiról ír, és a lehető legérzékenyebben éppen a kortárs írók reagálnak a társadalomban zajló folyamatokra. 

IMG 6883 sz

Én az utóbbi húsz évben többszáz településen olvastam fel. Gyakorlatilag bejártam az országot. Az írói baráti és ismeretségi körömben ugyanezt látom: az írók figyelnek, alapanyagot gyűjtenek, keményen dolgoznak.

- Mi a rendszerváltó generációba tartozunk, akik hoztunk a szüleinktől, nagyszüleinktől mintákat. Egész másokat. Te hogy látod a női szerep változását így, ahogy változnak az idők? 

- Ez nagyon szerteágazó kérdés. Említetted a rendszerváltozást, ami ennek a generációnak nagyon fontos fordulópontot jelentett. Egészen másfajta viselkedésmintákat kellett elsajátítani. Biztosan te is emlékszel, amikor mi elkezdtük a pályánkat, akkor nem volt ennyire karriercentrikus a világ. Elindultunk, mint frissen végzett bölcsészek, és mindenki azzal foglalkozott, amit szeretett csinálni. Közben valahogy megéltünk: tanításból, fordításból, amiből éppen lehetett. Én tizenöt éven át ólomüvegezésből tartottam fenn magam, és közben rengeteget fordítottam is. A mai korban korábban kell súlyos döntéseket hozni, és állandó versengés folyik. Már középiskolában megindul a specializálódás, és a nagyon erős önérvényesítési stratégiákkal felvérteződve kell belefogni a karrierépítésbe. A művészeti tevékenységeknél gyakran fontosabb a brand, mint a produktum. Aki ezeket a stratégiákat nem sajátította el, és esetleg alkatilag is idegen tőle a hangsúlyos jelenlét, az idegenül érzi magát ebben az új, szélsőségesen kompetitív térben, ahol állandóan láthatónak kell lenni. Főleg amiatt, mert az írás eredendően magányos tevékenység. Folyamatosan idomulni kell teljesen új körülményekhez. Bejött a Covid, alapjaiban kellett újragondolni és átszervezni az életünket nekünk is, és gyakorlatilag digitálissá vált a kapcsolattartás, a jelenlét. Így zajlanak a rendhagyó irodalomórák, felolvasások. Ezzel párhuzamosan viszont - noha a női szerzőkre is ugyanezek a kihívások hárulnak - a hagyományos családi szerepek egyáltalán nem változtak. Ha megnézem, hogyan élnek a férfiak a saját generációmban, és hogy él a női szerzők többsége, hát, óriási a különbség! Amikor azt mondja például egy kollégám, hogy elnézést kér, de délelőttönként soha nem ér rá, mert ő olyankor írni szokott… na, akkor felnevetek. Írásidő? Az nem munka, hanem tevékenység, amit az ember egyéb teendői mellett beszorít a napirendjébe. Akár éjszaka. A nőknek továbbra is el kell látni a családot, főzni, bevásárolni, hazavinni a gyereket, és az, hogy valaki emellett történetesen regényt ír, vagy fejben egy versesköteten dolgozik, az nem lehet gond. A fiam generációjában, úgy látom, már más a szemlélet. Ő huszonéves, de már a harmincasoknál is más a szemlélet: a szülői feladatok a fiatalabbaknál jobban megoszlanak, ahogyan a háztartási munkák is. Amikor az idősebb gyermekem volt gyerek, húsz éve, az óvodában elvétve láttam apákat. Az anyák hozták-vitték a kicsiket, szülői értekezleten jobbára csak nők ültek. Amikor tizenöt évvel később a lányom ment óvodába, megtapasztaltam, hogy reggel és délután is a szülők fele apa. Vannak elmozdulások. Ha még két életem lenne, lehet, hogy a harmadikban talán már arányosan oszlanának el a feladatok. De csak egy van, ebben kell élni, írni.

- Több hivatásukat szerető, szenvedéllyel alkotó nővel beszélgetek, és többször felmerül a versenyzés a nő-férfi vonatkozásában is. A nők keménnyé válása, a lágyság elvesztése vagy nehezen megtalálása. 

- Ha valakire azt mondják, “férfiasan” ír, az még mindig dicséretnek számít, holott valójában nem jelent semmit, hiszen minden egyes autonóm alkotónak más és más hangja van. Ha egy férfi szerző pontosan leír valamit, akkor olyan jelzőket kap, mint száraz, metsző. Ha női név áll a szöveg felett, akkor a megfigyelés finom lesz. Finom? Mint a borsófőzelék, ha zsenge zöldborsóból készül?

A nők egyébként sokszor elfáradnak, felmérik a lehetőségeiket, és betagozódnak. Engedelmesen kacagnak, ha valaki a rovásukra viccelődik, és kétségbeesetten igyekeznek megfelelni az elvárásoknak. Pedig nem lehet. Egy nő, ha szem előtt van, folyamatosan ki van téve a megszégyenítésnek. Ha ráncos, az a baj. Heller Ágnest, a világhírű filozófust folyton szekírozták, hogy ráncos. Hogy jön ez szóba egyáltalán? Ha fiatal valaki, azért bántják, ha öreg, azért. Ha sovány, az a baj, ha kövér, az. A nők maguk pedig megrémülnek, és teljes erővel idomulnak a közegelvárásokhoz. 

- Ez alatt mit értesz?  

- Néhány évvel ezelőtt egy kiváló fotóslánnyal beszélgettem. Éppen egy friss sorozatot mutatott be. A sorozat képeihez kortárs szerzők idézeteit használta inspirációként. Érdekes hangulatú, különös fotók voltak. Megnéztem az idézeteket, és egy darab női szerző nem szerepelt. Kérdeztem, ez hogyan lehetséges? Azt felelte, hogy neki ezek a kedvenc szerzői. Így alakult. Nem akartam elhinni, hogy női szerzőket nem olvas, és azt sem, hogy ezek között egy se akadt volna, aki hatott rá. Aztán rájöttem, tudat alatt azt gondolta, hogy ezek a már elismert, neves szerzők nagyobb biztonságot jelentenek. Mintha az ő idézeteik kvázi hitelesítenék a vizuális anyagot, amely egyébként semmiféle hitelesítésre nem szorul, mert kiváló és érzékeny anyag.

- Érzed-e azt a furcsa tipródást, hogy férfi és nő kommunikációja, együttműködése valahogy tétova lett? Versedből idézve: „megy a, megy a, megy a, megy a bonyodalom...”

- Ez így van, és nagyon sok történetem szól a könyveimben arról, hol csúszik el egymás mellett férfi és nő kapcsolata. Például: a férfiak már nem tudnak udvarolni. Egyik oldalon ott a tolakodás és a macsó lerohanás, másik oldalon a végletes tartózkodás. Pedig az erotika valahol a kettő között fészkel. A nőket igenis meg kell hódítani. De nem leteperni és letiporni, hát persze, hogy nem. Ugyanakkor a másik oldalon semmifajta lecsapódása nem volt a me too-nak. Az attitűd, ami nyelvileg és mindenhogyan jelen van, a közbeszédben alig látszik változni. Volt egy-két nagy megbotránkozás, leölték az áldozatokat, és minthogyha ezzel megtörtént volna a katarzis is. Pedig ez sokkal hosszabb és fájdalmasabb folyamat, és elkerülhetetlen, hogy mindenki a saját portáján nézzen körül.

IMG 6943 sz

Nem tudom, észrevetted-e, ha férfiak dicsérnek nőket, gyakran mondják, hogy “ügyes kis nő.” Akkor is, ha száznyolcvan centi magas az illető. Így beszélünk, így gondolkodunk ebben az országban, és ezt észre kell vennünk.

- Te milyenfajta szerepmintákat hozol otthonról? Miket láttál?

- Megterhelő, nehéz mintákat. Amikor anyám apám elé rakta a vacsorát, egyszavas reakciók jöttek: ez jéghideg. Ehetetlenül forró. Megfelelő hőmérsékletűnek kellett lennie a vacsorának. Ezeket a mintákat nehéz felülírni. Például azt, hogy a pasit állandón jóízű táplálékokkal kell etetgetni, megfelelő időzítéssel. Semmi baj ezzel, ha nem válik elvárássá. Manapság már szexi dolog, ha egy férfi főz. A mi nemzedékünkben a fiúknál szinte az intellektus bizonyítéka volt, ha az illető képtelen volt előállítani egy rántottát. Azt mutatta vele, hogy ő ennél magasabb rendű dolgokkal van elfoglalva, és ki kell szolgálni, hogy érlelhesse szellemének magvait. 

Nem tudom, hogy neked van-e hasonló tapasztalatod, hogy az embernek, ahogy telik az idő, egyre erősebbé válnak az otthonról hozott mintái, szinte függetlenül attól, hogy van-e rálátása erre, vagy nincs. Az önreflexió nem azt jelenti, hogy nem kezded el adott helyzetben ugyanazt ismételni, mint a szüleid, még akkor is, ha nem szeretnéd.

- És hogy alakítottad ki a saját nőiségedet? Különösen, hogy korán belecsöppentél a művészeti életbe. Elkezdtél kiválni a tömegből fiatal nőként, költőként. 

- Az Ifjúsági Magazinba elvittem a verseimet - akkor D. Magyari Imre volt ott a szerkesztő -, és azt mondta, hogy szerinte egy költő nem így öltözik. (A múltkor elmeséltem ezt neki. Nevetett, hogy ilyen baromságot ő biztos nem mondott.) Akkoriban én a kisképzőbe jártam szobrász szakra. Ott mindenki talpig feketében járt, ezért úgy gondoltam, hogy én babarózsaszínben fogom végignyomni a négy évet. Volt egy kis retikülöm, ami abba nem fért bele, azt nem vittem be az iskolába, mert nem illett bele a dizájnba. Na, erre mondta a szerkesztő, hogy egy költőnő nem így öltözik, és erre mondtam roppant öntudatosan, hogy ez a költőnő pedig így öltözik. A fotók tanúságai szerint elég hülyén néztem ki abban a ceruzaszoknyában, de én tényleg nem akartam rongyosan, feketében járni. Mindig vonzott a nőies megjelenés. Imádom a rúzsokat, szeretek sminkelni. Másokat is egyébként. A kislányom ezt már eltanulta, és imádja kilakkozni a körmömet. Mostanában fülbevalókat gyártunk kiégethető gyurmából. Igazi kis ékszerdizájner az én kilencévesem!

- Megmaradt ez a karakánságod? 

- Azt hiszem, hogy megmaradt. És hogy hogy alakítottam ki a nőiességemet? Az embernek a szülein kívül egyre több mintája van a környezetében. Sok idősebb nő, akik mind mutattak valamit abból, hogyan lehet élni. Például én a főzést, azt nagyrészt idősebb barátaimtól sajátítottam el, mert anyám ideges főző volt. Nem tudom, ismered-e ezt a típust, aki minthogyha agyműtétet hajtana végre - “ne zavarj, főzök!” Akárhányszor beléptem a konyhába, kiküldött. Azt hiszem, az volt az egyetlen és egyedüli legitim formája számára, amikor a gondolataival foglalkozhatott, és ez sok nőnél így van. Nem azért zárkóznak be a konyhába, mert imádnak pepecselni a serpenyőkkel, hanem azért, mert akkor békén vannak hagyva. Ahogy sok férfinak az, hogy ül a kanapén, és úgy csinál, mintha tévézne. Nyugalom van. A nők nagyon gyakran a konyhában relaxálnak, bármilyen bizarr is ezt hallani.

- Pedig mennyivel jobb lenne, ha a nők találnának saját maguk számára másként töltő énidőt.

- Ez iszonyú fontos lenne szerintem, és a család is sokkal jobban járna, mert sokkal normálisabb anyákat, feleségeket, szerelmeket kapnának vissza utána.

- Nagyon sok francia kapcsolatod van költőkkel, írókkal, és nyilván nőkkel és férfiakkal. Rólad is megfogalmazták már a franciás légiességet. Ott nagyon mást tapasztaltál?

- Az általam ismert családoknál nem láttam ezt a mindennapi főzést. Másrészt sokkal kevésbé próbáltak szerepeknek megfelelni. Többször bízták rá a gyereküket bébiszitterre, és ez nem okozott nekik lelkifurdalást, mert akkor, amikor velük voltak, az minőségi időt jelentett. Magyarországon nagyon erős az önfeláldozó, szenvedő jó anya mítosza. Keveredik a Mater Dolorosa képével. Mindent a szenvedés hitelesít. Akkor csinálod jól, ha megfeszülsz. Ez egyébként a munkára is igaz. Abban a pillanatban, hogy élvezetből dolgozol, örömmel, rögtön léhának, felszínesnek tartanak.

Ezt külföldön nem tapasztaltam. Nem kell mindenbe belekeseredni! Miért van az, hogy a honfitársaink többsége utálja a munkáját, és alig várja a hétvégét? Hogy szabadságnak nevezzük a téli-nyári szüneteket? Miért rabság a munka, amivel az életünk nagy részét töltjük? Muszáj ennek így lennie? Nekem a munkám a legnagyobb energiaforrásom, én akkor leszek hülye és kimerült, ha nem hagynak dolgozni, mert akkor elvesztem az önazonosságomat. Most például a “Malac és liba” sorozat újabb kötete, a “Fogjunk verebet” jelenik meg, és jön az új verseskötetem “Bálnadal” címmel. Nekem ezek jutalomjátékok. Szeretek dolgozni, és nagy a munkabírásom.

- És ez a feszített munka nem zárja ki azt, hogy elég jó anya legyél. Sokszor fölmerül az a kérdés is, hogy karrier vagy anyaság, fekete vagy fehér.

- Ez egy hamis és kártékony szembeállítás. Igen, megfeszül az ember, de mért kellene feladnia az álmait, a munkáját? A gyerekeim nem jártak volna jól, ha én, mondjuk, lemondtam volna az írásról. Egy megkeseredett anya? Minek?! Jó az? A magánéletben én nagyon fegyelmezett vagyok, mert aki annyit dolgozik, mint én, az nem engedheti meg, hogy szétcsússzon a nap. Az írásnál nincs munkahely, ahová bemennél, a magad főnöke vagy, és én bizony elég kemény főnök vagyok. Különben dominóelven borulna minden. Szóval: rend van. Érdekes, hogy az ezzel kapcsolatos, egyes szakmákhoz kapcsolódó előítéletek is milyen erősek. A doktornők biztosan rendesek, a költőnők nem, az ügyvédnők biztosan erőszakosak, az ápolónők meg mind angyalian szelídek. Jó ég! Sokfélék vagyunk, szerencsére. Az előítéleteket egyébként maguk a nők is osztják.

IMG 6886 sz

- Milyen az író?

- Ó, hát biztosan a fellegekben jár, szórakozott, nyilván káosz uralkodik otthonában is, karrierista, folyton utazgat. És ha a gyerek viselkedése és háttere nem felel meg ezeknek a sztereotípiáknak, az adott esetben még jobban irritálja a környezetet, mert akkor nincs kapaszkodója, hogy akkor hogy is van ez. Nemrég beszélgettem erről Kiss Noémi íróval, amikor a gyerekeinket letettük az iskolában, és összefutottunk az utcán. Azt boncolgattuk, hogy be vagyunk fogva, milyen nehéz szervezni az életet, és hogy adott esetben egy alkoholista, szétesett férfi szerzőt mennyivel jobban tolerál ez a közeg, mint egy nőt, aki akár csak egyszer is csúszik a határidővel. A padlót fogott férfikollégának azonnal mindenki a hóna alá akar nyúlni, segíteni, hogy újra alkotni tudjon. Kiválóan beleillik az elátkozott költőről alkotott sztereotip képünkbe. Egy nő, ha esetleg szétcsúszna, nem ezt a reakciót váltaná ki. Egyrészt meg sem engedheti magának, másrészt abban a pillanatban szétszednék. Minek az ilyennek gyerek? Minek vállal munkát, ha nem tudja időben leadni? A férfiak lehetnek bohémek, linkek, a nők nemigen hibázhatnak. Társadalmilag nem elfogadott.

- A szépséged, a jó külső nehezítette a pályádat, torzított a képen, vagy segített?

- Sose gondoltam magam szépnek. Talán mert anyám sohasem tartott annak, és az meghatározta a későbbi önképemet. De nagy vágy volt bennem a beolvadásra, és mindig is imádtam nőiesen öltözni. 

- De mások szerintem igen. A szép Tóth Krisztina.

- Ha megnézem a fiatalkori képeimet, inkább valami végtelen szomorúságot és magányosságot látok, ami mindent felülír. Csak a tökéletes egyedüllét a világban, csak az tükröződik. Azzal, hogy igyekeztem csinosan öltözni és sminkelni magam, ezt a fajta szomorúságot próbáltam elfedni. Én alapvetően nagyon magányos lény vagyok, és a felhőtlenekhez akartam tartozni. Pedig az egy kaszt. A költő is kaszt, most már tudom, és megbékéltem vele. Azért, ha majd nyolcvanévesen ugyanezt a rúzst használom, és megint rózsaszínben akarok járni, finoman szóljatok majd rám. Diszkréten.

- A titkos magányod miből fakadt?

- Soha nem éreztem, hogy bárhova képes lennék beolvadni. Egész életemben külső szemlélő és megfigyelő voltam, ami az írásnál nagyon hasznomra vált, viszont megfosztott a világban létezés önfeledtségétől. 

- Megyünk a 21. században előre, egyre több nő dolgozik, alkot, hivatása van. Szerinted hogy kellene a szerepeknek, az egymáshoz való viszonynak, együttműködésnek változnia?

- Egy férfi éppúgy alkalmas arra, hogy kivasaljon egy inget. Ugyanazok a testrészei vannak, ugyanazok azok a képességei. Nem gondolom, hogy mindent egy nőnek kellene a háztartásban csinálnia. Pedig, bizony, sokszor maguk a női lapok is ezt a képet sugallják. Néhány évvel ezelőtt kimásoltam magamnak egy írást egy ismert női lapból. Fel szoktam belőle olvasni egy részletet, hogy lássuk, milyen szélsőséges elvárásokkal kell szembesülnünk nekünk, dolgozó nőknek. A szerző, nő egyébként, arról ír, hogy esteledik a játszótéren, és ő nézegeti az anyukákat. Szerinte látszik, hogy ki az, aki már előre elkészítette a vacsorát, és ki az, aki csak kikap majd valamit a mélyhűtőből. Nézi az arcokat, és kitalálja, ki az, aki rendesen kivasalja az ing ujját is, nem csak elöl, ahol kilátszik az öltönyből. Valóban, ezek lennének a kategóriák a játszótéren? A huszonegyedik században? Így nézzük mi, nők, egymást? Mit művelünk egymással? A lapok egyik fele azzal foglalkozik, hogy mit főzzél-süssél, a másik fele, hogy emellett hogyan fogyjál le, és hozd magad a megfelelő formába. Hogyan sminkelj, közben hogyan legyél tökéletesen természetes, és kelts olyan benyomást, mintha egyáltalán nem lenne rajtad smink. Hogyan nézzél ki tizenöt évvel fiatalabbnak, mint amennyi vagy. Megöregedni, elfáradni ciki. 

- Kitettem egy fotót egyik vasárnap, hogy három kutyával mentem az erdőbe sétálni. Mire jött a komment, hogy maga nem főz a családjának? Az enyém kiborulna, ha nem lenne háromfogásos ebéd. Hogyhogy maga ráér kirándulgatni vasárnap? Tehát egy nő vasárnap álljon a konyhában, ne lazsálgasson. Ne érezze jól magát.

- Pedig mindenki jobban járna. Szerintem ez nemzedéki dolog is. Én úgy nőttem fel, hogy az önfegyelem a legfőbb érték. Ráment az egészségem, hogy megtanuljam, szabad fáradtnak lenni. Igyekszem megtanítani a lányomnak, hogy amikor fáradt, akkor ne mást mondjon, vagy mással leplezze a kimerültségét: kikapcsolódni nem szégyenteljes dolog. Mint ahogy belefeledkezni az alkotásba sem. Én például, hogyha tudom a munkámat végezni, akkor tényleg sokkal kedvesebb vagyok az egész világgal. Akkor engem kenyérre lehet kenni. 

- Egyébként, ha elengeded a fantáziádat, és elképzelnénk egy ideális világot, ahol férfi és nő él együtt, mindenki jól érzi magát. Milyen sarokpontokat fogalmaznál meg?

- Nyilván a férfiaknak is kevesebbet kéne dolgozni, mert rajtuk is iszonyatos társadalmi nyomás van. A családfenntartó férfi szerepe. A kemény férfié, aki nem beteg, nem panaszkodik, nem szorong. Rémes ez is. Bizonyos dolgokat nekik elő kell teremteni. Azt hiszem, hogy például a főzés-háztartás, az közös dolog lenne, mert szinte elfelejtettük, hogy milyen izgalmas és kapcsolatépítő dolog együtt főzni. Játék. Ez ne a nőnek legyen a kötelessége, hanem csináljuk együtt, és akkor az már mindjárt társas együttlét, nem pedig feladat, amit az egyik elvégez. A lakás tisztán tartása sem egyszemélyes feladat, hiszen többen használják. Egy ideális kapcsolatban én kölcsönösséget és egyenlő munkamegosztást feltételeznék, de ehhez a férfiaknak is sokkal kevesebb terhet kéne viselni. Aki tizenkét órát lenyom naponta, az nem akar már otthon főzőcskézni, sőt, semmit, még beszélni se. Csak azt akarja, hogy hagyják békén. Változnia kell a gondolkodásnak, a szemléletnek, az együttélésnek, hogy nő és férfi külön és együtt is jól érezhesse magát. 

Palya Bea: „Drága férfiak, adjátok meg nekünk a szent elszállás lehetőségét”

A Femina nagyszabású interjúsorozatában Szily Nóra tíz alkotó, kreatív és sikeres nőt kérdezett meg arról, mit jelent számukra 21. századi nőnek lenni, milyen problémákkal küzdenek, milyen változásokat tapasztalnak, mi az, amit ők szeretnének megváltoztatni. Palya Bea énekes, dalszerző is megszólalt a témával kapcsolatban. Szily Nórát idézve: „Vele beszélgetni mindig egyfajta szárnyalás. Ahogy a dalai röpítenek, úgy a gondolatai is - a megszokott kereteken kívülre, vagy inkább föléjük. Inspiráló, elgondolkodtató és összekeverhetetlen."

(Fotók: Sárközy Marianna)

Ezt is szeretjük