Amíg más keresztjét visszük, a magunkét letámaszthatjuk valamelyik sarkon - De mindig vissza kell érte menni
Ha mindig van valaki vagy valami az életemben, ami fontosabb, mint én, ha van valami, ami fölém hatalmasodik, beárnyékolja az életem, egy idő után megtanulok úgy élni, hogy ennek rendelek alá mindent, beleértve magamat is.

GettyImages-1080373800
beauty and style
Top olvasott cikkek

Tavaly nyáron történt egy nagyobb horderejű változás, ami az egész mozaikcsaládom érintette. Mivel az elsők között voltam, akik erről értesültek, rám hárult a feladat, hogy a szűk családot tájékoztassam. Nem szeretem az ilyen feladatokat, még akkor sem, ha minden alkalommal igyekszem arra gondolni, a fenegyerek Hermésszel igen szoros és jó kapcsolatot ápolok, ő pedig nem más volt, mint - többek között - az istenek hírnöke.

Persze az is eszembe jut, mi mindent tettek a sötétnek nevezett középkorban a rossz hírek hozójával, ilyenkor rásandítok Hermészre, ha nem figyel, ráöltöm a nyelvem, és biztos vagyok benne, amikor nem látom, kajánul vigyorog, és a szárnyas pálcáját piszkálgatja.

Nagyon jól tudja, ha a származási családomról van szó, és megbeszélni, egyáltalán beszélni kell valamiről, az nagyjából ahhoz hasonlatos, mint amikor Ellen Ripley a nyakába csimpaszkodó Nyuszival végigment az alientojások között. Csak lángszóró nélkül.

Szóval, azt csináltam, amit bármelyikünk csinált volna: napokig gondolkodtam azon, hogyan fogom tálalni a dolgot. Képzeletben eljátszottam a beszélgetést, megpróbáltam kitalálni, hogyan fognak reagálni, mit mondanak majd, és én mit válaszolok. Aztán ennek az ellenkezőjét is. De nem voltam elégedett, főleg azért, mert én magam sem voltam tisztában az érzéseimmel.

Végül, mint mindig, a terapomnak magyaráztam először heves gesztikulálás, majd csüggedt üldögélés közben, hogy higgye el, most tényleg az lenne az egyetlen megoldás, ha követném Jónás példáját.

De ő nem egy megbízható cetkölcsönzőt ajánlott a netről, hanem azt mondta, szerinte inkább bíznom kéne abban, hogy a családtagjaim vannak annyira erősek és érett személyiségek, hogy meg tudnak birkózni a hírrel, amit elmondok nekik, majd letette a telefont.

Azt nem tette hozzá, hogy én pedig jobban tenném, ha a saját bajaimmal foglalkoznék, arra magamtól jöttem rá. Ahogy arra is, megint másnak a keresztjét próbáltam cipelni, mint már annyiszor.

Más gondjaival, problémáival azonosulni nem csak azért nem kell, mert felesleges, és elvonja a figyelmet a saját gondjainkról. Azért sem, mert a belehelyezkedés főleg pótcselekvés: nem tudunk a másik bőrébe bújni.

Ennek ellenére ismerek családokat, ahol egyetlen családtag egyébként szinten tartható és nem súlyos krónikus betegsége körül forog az élet, háttérbe szorítva mindenki más életét. Baráti társaságokat, ahol egyetlen személy évek óta húzódó problémája körül folyik a diskurzus, ez a téma a hétvégi grillezések és a délutáni telefonbeszélgetések során is. Van, ahol a gyerek fennálló és számára viselhető gondja határozza meg a szülők, testvérek és nagyszülők életét.

Tudok cégről, ahol a tulajdonos problémája meghatározza nemcsak a munkahelyi légkört, de a dolgozók életét is. És közösséget, ahol a vezetők a csoportra hátékázzák a saját gondjaikat. Így lesz egy problémából kohéziós erő, tojáshéjakon lépkedés, és valami torz „mi voltaképpen egy nagy család vagyunk” érzés.

És mi, mint megannyi önkéntes Cirenei Simon, segítünk vinni más keresztjét. Általában körbe-körbe, nem valahonnan valahová.

Mi mást tehetnénk? Jó emberek vagyunk. Jó barátok vagyunk. Egy család vagyunk. Ez a dolgunk. Arról nemigen beszélünk, hogy amíg másét visszük, a magunkéval nem kell foglalkozni, letámaszthatjuk valamelyik sarkon. Arról pedig igyekszünk elfeledkezni, hogy majd vissza kell érte menni. Mindegyikért.

Mert nem elég az a bizonyos saját kereszt, általában az utunk során önként összeszedegetünk néhányat, és cipeljük is azt is. Színeseket, csillogókat, nagyobbat vagy nehezebbet, amivel az eredetit elfedhetjük. És bízunk abban, hogy akad majd valaki, aki szeretetből, mártíromságból vagy a rá nehezedő nyomás hatása alatt, esetleg némi manipulációs technika segítségével átvesz tőlünk legalább egyet.

Ne dőljünk be, és ne álljunk be a körtáncba!

Más problémáit felvállalni és a magunkénak érezni, átvállalni nem a segítő szándék, a törődés és a szeretet jele. Minket megállásra kényszerít, elterel. A másikat pedig megfosztja annak a lehetőségétől, hogy a saját életét élje, fejlődjön.

Ha mindig van valaki és valami az életemben, ami fontosabb, mint én, ha van valami, ami rám hatalmasodik, beárnyékolja az életem, és mellette eltörpülök, egy idő után megtanulok úgy élni, hogy ennek rendelek alá mindent, beleértve magamat is. Ha mindig van egy olyan probléma, ami nem az enyém, de a sajátomként foglalkoztat, és elhiszem, megtanulom, hogy ez fontosabb mindennél, a saját életemben mellékszereplővé válok.

Megtanulom azt, hogy az én gondjaim jelentéktelenebbek másokénál, hogy az én betegségem bagatellizálható, az én életem történései súlytalanok. Hogy én magam nem vagyok fontos.

A cikk az ajánló után folytatódik

Ez aztán mindent behatárol. A problémamegoldó képességemet, hogy priorizálni tudjak, meg tudjam különböztetni a lényegeset a lényegtelentől. Olyan súlyos következményei vannak, mint az, összekeverem a figyelmet a szeretettel, képtelen vagyok a saját igényeimet felismerni az öngondoskodásra. A lehetőségeimet a körülményekhez fogom igazítani. Befolyásolhatóvá válok, az életemet hiedelmek, régi kerékvágások jellemzik.

És ezt örökítem tovább.

Fotók: Getty Images Hungary.

Tiszteld a határokat. Másokét is.

Ezt is szeretjük