Dr. Almási Kitti: Lehetőség a veszteségben, avagy hogyan fordítsd nyereséggé, ha egy fejezet véget ért?

Mi számít megcsalásnak? Hogyan lépj tovább, ha fájdalmas véget ért a párkapcsolatod? Nincsenek instant válaszok és megoldások, de vannak sikertörténetek.

Bár egy kapcsolatból kilépni borzasztóan nehéz lehet, főleg, ha hűtlenséggel végződött, mégsem lehetetlen később új emberrel új kapcsolatot kezdeni - sőt, van, hogy az elválás a legjobb megoldás. A Femina Klubbandr. Almási Kitti klinikai szakpszichológussal Szily Nóra beszélgetett.

- Valakinek az is hűtlenség, ha másra gondol a párja, másoknak az egyéjszakás kaland sem üti meg ezt a mércét. Van pszichológiai definíciója a hűtlenségnek, vagy ez mindig a páciensre szabott?

- Hogy kinek mi a hűtlenség, azt nemek szerint külön kell választani. A férfiak inkább a testhez, a nők inkább az érzelmekhez kötik a megcsalás élményét. Ha a nő azt mondja, van valaki más az életében, a férfi azt kérdezi: és lefeküdtél vele? Fordított esetben a nő azt kérdezi: de szerelmes vagy belé? Az, hogy kinek mi számít hűtlenségnek, mindig attól függ, hogy mi számára a legfájóbb pont. 

- Nagyszüleink ideje óta az internettel, a szabadsággal, a másféle definíciókkal, a fogalmak tartalmának megváltozásával, a lehetőségek megsokszorozódásával egyre gyakoribb a hűtlenség?

- Korábban is az élet része volt a megcsalás, csak nem ennyi emberrel történt egyszerre. A félrelépőnek általában egy fix szeretője volt, hiszen akkoriban tárcsás telefonon érték el egymást, nem messengeren, ami leszűkítette a lehetőségeket. Tehát a mai sokszeretős hűtlenségjárványnak van egy technikai oka is, de a hűtlenkedés régen is sokak életében jelen volt. Csak akkoriban vagy nem derültek ki, vagy szőnyeg alá söpörték, hiszen senkinek sem volt érdeke, hogy észrevegye a párja hűtlenkedését, mert nem akartak elválni. 

- Társadalmi norma volt benne maradni egy hűtlen házasságban?

- Tudjuk, hogy erről szólt. Az emberek nem akarták a megcsalás okait kapirgálni, mert tudták, hogy ha megtennék, az csak egy óriási belső feszültséghez vezetne. Mivel régen nem volt cél a válás, és a házasoknak illett együtt maradni, a megcsaltak inkább nem akartak tudni a szeretőről, és nem bolygatták az ügyet. Ma viszont már szabadság van, millió lehetőség, ezért ágról ágra szállnak az emberek. Többször volt olyan időszak a munkámban, amikor nem volt olyan páciensem, akit ne érintett volna a megcsalás élménye. Ma már egyébként a női-férfi arány közel azonos, tehát a régi állítás, miszerint alapvetően a férfiak csalnak, már nem állja meg a helyét. 

- Milyen okok állhatnak a megcsalás hátterében?

- A félrelépés alapja legtöbbször az, hogy az emberben valamiféle nárcisztikus hiány keletkezik: a szeretve levés, az értékesség érzésének hiánya. Egy 12 fős csoportból általában 8-10 ember olyan családból származik, ahol nem azt mondták meg nekik, hogy milyen fantasztikusak és gyönyörűek, vagy azt, hogy tartsanak ki, mert nekik sikerülni fog. A legtöbben azt tanulták meg gyerekkorban, hogy ha belekezdenek valamibe, abba úgyis belebuknak, mint mindenki más. Ez már egy bizonytalanságot szül, és ha belépsz az első kapcsolatodba, előbb-utóbb bekövetkezik a kudarc. 

- Ha egy kapcsolat nem támogatja az önbecsülést - ezt a hiányt pótolja adott esetben egy harmadik személy? 

- Szinte mindig ez az oka. Ha őszintén megnézzük, hogy mi miért lépnénk félre, találni fogunk egy olyan területet, amiben értéktelennek érezzük magunkat vagy a kapcsolatunkat. Ez nem feltétlenül a szexualitás, bár az is egy visszatérő dolog. Ha a szenvedély elmúlik, azt érezzük, hogy a párunk nem tesz eléggé nővé vagy férfivá, mert nem érezteti azt, hogy odavan értünk. Ellenben ha jön valaki, aki már csak a kisujjunk hegyének is örülne, máris ott az éles kontraszt. 

A másik gyakori ok, hogy a párunk nem kíváncsi a gondolatainkra. Tegyük fel, hogy hazamész, és mesélnél valamiről, de a párod inkább tévét néz, azt mondja, majd később megbeszélitek, de nem tér vissza rá soha. Miközben találkozol egy kollégával, aki azt mondja: annyira érdekel, amit tegnap mondtál, egész este azon gondolkodtam, beszéljünk erről kávé közben. Te pedig elkezded habzsolni az érzést, hogy valakinek számít, ami a párodnak nem, és belecsúszol ebbe a dologba. 

- Attól függ saját önértékelésünk, hogy mit tükröz vissza a másik? Kellő önismerettel kevésbé esélyes, hogy belecsúszunk?

- Ez teljesen így van, de ezerből egy olyan van, aki eljut a stabil önértékelésig. Ha valakinek reális az énképe, az önértékelése, az nem csak azt jelenti, hogy elfogadja magát, hanem elfogadja a származását, a gyökereit, a kudarcait és a botlásait, az életkorát, az öregedését, az elmúlást, a gyerekei kirepülését, és szereti magát úgy, ahogy van. Nagyon kevés ilyet lehet találni, de aki idáig eljutott, az nem is kapcsolaton kívül fogja keresni a töltekezést, így ez nem releváns.

- Lehet különbséget tenni egyszeri és visszatérő hűtlenség között?

- Érdemes köztük különbséget tenni. Van olyan, hogy valaki alkatilag hűtlen, ez már addiktív folyamat. A krónikus félrelépők legtöbbször azért válnak ilyenné, mert amikor megvan bennük a már említett nárcisztikus hiány – nem tartja magát senkinek, csúnyának érzi magát  -, de jön valaki, aki elhiteti vele ennek az ellenkezőjét, akkor kezdenek el szeretőket habzsolni. És ha egyszer kipróbálták, hogy milyen felemelő, szárnyaló élmény ez, akkor erre rászokhatnak a kudarcos időszakaikban. 

Az egyszeri hűtlenek monogámiában gondolkodnak, és ha valami olyat tesznek, ami bántja a társukat, akkor rosszul érzik magukat. Ez tartja meg az embert monogámiában: azért nem teszel valamit, mert tiszteletlen a párod felé. Ha az ilyen ember belecsúszik egy félrelépésbe, például mert sokat ivott, mély bűntudatot él meg. Ez a bűntudat asszociálódik a félrelépéssel, és teljesen lerontja azt az élményt: nem egy édes éjszaka emléke marad meg, hanem az a negatív tapasztalat, ahogy másnap haza kell mennie, és belenéznie a párja szemébe. Az ilyen ember értékrendje szerint amit csinált, az nem fér bele egy kapcsolatba. Az este homályában persze egészen másképp értékelte az élményt, mint amikor felkel a nap. Sokan mondják, hogy ez egyfajta koszosság érzés, felületesnek és olcsónak tűnik az egész, aki pedig otthon várja, annyira értékes, hogy a nyomába sem ér az, akivel együtt volt.

- Ha van egy ilyen egyszeri botlás: elmondjuk, vagy ne mondjuk? Jobb őszintének lenni, vagy többet árt, mint használ?

- Maga a megcsalás nem jelenti azt, hogy valaki a kapcsolata végét akarja, sőt, előfordulhat, hogy még nagyobb erővel vissza akar térni utána a párjához. A teher viszont rajta van. Ha egy egyéjszakás kalandot elmond valaki, azzal a saját terhét átpakolja a másikra. A csaló megkönnyebbül, mert a bűne már nem nyomja a lelkét. A partner lelkét fogja nyomni, mert mindig ott lesz a fejében, a lelkében, hogy megbántották, megcsalták, és ez egy inkorrekt dolog. Ha szerelem van egy másik ember iránt, azt már természetesen el kell mondani, de egy egyszeri botlást nem biztos, hogy szerencsés. Én azt mondom: a tapintat fontosabb az őszinteségnél bizonyos esetekben. Ha kiderül az egyszeri félrelépés, azt sok pár nem tudja feldolgozni, mert túl nagy teher került a megcsalt félre. 

A félrelépések viszonylag tapintatosabb formája - amikor a másik nem tud róla, és nem hat ki a kapcsolatra, a megcsalt fél nem is ismeri a szeretőt -, az könnyebben kezelhető. De egyre gyakoribb, hogy a munkahelyi kapcsolatokból keletkezik ilyen háromszög helyzet, és a megcsaltnak, ha maradni akar a kapcsolatban, együtt kell élnie azzal, hogy a párja nap mint nap találkozik az emberrel, akivel félrelépett. A munkahelyi viszonyokról hallunk legtöbbet, de egyre gyakoribb az is, amikor a szerető a baráti körből kerül ki. 

- Miért egyre gyakoribb?

- A nárcisztikus hiány egyre erősödik. A férfiakat arra tanítják, hogy a munkájuk által értékeljék magukat, náluk általában ebből fakad a bizonytalanság. Férfiaknál sikeresség szempontjából nyílik az olló: kevesen tudják tartani a nagyon sikeres férfi szintjét, legyen szó státuszszimbólumokról, keresetről, bármiről. A stressz okozza a problémákat, melyek között ott van a teljesítőképességgel kapcsolatos összes gond, ami a szexualitásra is kihat – hosszasan sorolhatnám azokat az okokat, amik befolyásolják, hogy a férfi mennyire érzi magát jó pasinak. 

A nőknél más az ok. Egy 30 feletti nő sok férfi szemében már kezd kiöregedni, és ez csak egy a sok negatív jelző mellett, amivel illetik őket. Az értelmiségi nők egy részének tartós párkapcsolatra csökken az esélye a következő 10-20 évben, ezért ők erre éheznek. És ha jön valaki, aki mindent odakínál nekik, a harmadik randin arról beszél, milyen lenne, ha együtt laknának vagy gyerekeik lennének, az emberek egy pillanat alatt belecsúsznak az illúzióba, mert elvész a realitásérzékük.

- Mi történik, ha az a sok minden, ami otthon jó és természetesnek vettük, nincs meg a harmadik félnél?

- Mindig arra az egy hiányra keresünk valakit, ami otthon van. Ekkor már nem vesszük figyelembe a többi jót, amit egyébként a partnerünk megad, mert ha megkapjuk azt az egyet, ami hiányzott, akkor azt akarjuk kiélvezni - mert kielégítő a hiányérzetünk szempontjából. Érdekes, hogy aki miatt kilépünk a kapcsolatból, az esetek legnagyobb részében nem vele folytatjuk az életünket, mert kiderül, hogy nem tudunk rá számítani, anyagilag kihasznál, vagy nem tudunk vele úgy beszélgetni, tehát csak egy dolog klappolt, a többi nem. Annyira csak a saját hiányunkra figyelünk, hogy közben nem vesszük észre, hogy valójában a társunk mellett voltunk igazán emberek, de addigra általában már késő, mert a partner, akit elhagytunk, továbblépett. 

- Mit érez a megcsalt, amikor értesül róla? Mi az első fázis?

- Általában először egy olyan gyermeki szorongásos állapotba kerül, ami a tényleges összeomlásról szól. Úgy érzi, nem tud tovább élni, nem tudja feldolgozni, nem tudja, hogyan lesz tovább, el kellene mennie, de ahhoz meg gyengének érzi magát – tényleg nagyon mélyre kerül. Ha megcsaltak minket, ott és akkor rendkívül méltatlannak is éljük meg a helyzetet, de az egyik fontos lépés, hogy feltesszük magunknak a kérdést: mi az, amiben részt veszek, annak ellenére, hogy méltatlan? Meg kell keresni, hogy miként viselkedtünk a kapcsolat kiüresedésénél. 

- Ahogy a gyásznál is vannak szakaszok, úgy a megcsalás után induló folyamat is részekre bontható? Esetleg létezik egy séma?

-  Az emberek nem sorolhatóak be kategóriákba, mert túl sokfélék vagyunk, és millió dolog határozza meg, hogy ki hogyan éli meg a megcsalást. Nem lehet figyelmen kívül hagyni azt sem, hogy milyen családból jött az illető. Ha egy lány tudta az apjáról, hogy félrelép, az egészen másképp fog reagálni, ha megcsalják. És ennél súlyosabb, amikor a fiú tudta az anyjáról, hogy hűtlenkedett, hiszen a régi időkben az anyák még töredékszázalékban léptek félre. Ez nagyon nagy törés egy férfinak, mert az van a fejében, hogy a nő szerepe az érzelmi biztonság megteremtése. És a családi háttér csak egy a sok minden közül, ami meghatározza, hogyan dolgozza fel valaki, ha megcsalták.

- Megbicsaklott önértékeléssel hogy lehet mindezt feldolgozni, továbblépni? Amikor megszületik a döntés, hogy valaki mégis csak egyedül megy tovább?

- Az emberek jellemzően sokkal reálisabb önértékeléssel lépnek a következő kapcsolatba, és sokkal erősebbek, elfogadóbbak. Az első új kapcsolatnál általában azt látom, hogy a következő emberre megpróbálják átpakolni a hiányérzetüket: legyen az új partner annyira tökéletes, hogy kárpótoljon az elvesztett kapcsolatért, és legyen annyira monogám, hogy soha ne merüljön fel a megcsalás gondolata – ez egy teljes nonszensz. Ilyenkor az emberek jellemzően nem is tudnak továbblépni.

Maga a feldolgozás lenne nagyon fontos, nem a gyors továbblépés egy másik kapcsolatba. A párterápián sem feltétlenül az a cél, hogy mindenáron együtt maradjanak, hanem, hogy feldolgozzák, mi történt a kapcsolatukkal. Ha mindkettőjüket folyamatosan gyengíti az együttlét, akkor tényleg megkönnyebbülnek, ha különválnak. 

A feldolgozás sokszor azért nagyon nehéz, mert a nárcisztikus hiányhoz kötődik: azt érezzük, hogy lecserélhetőek vagyunk, de ehhez az érzéshez hozzá kell szoknunk. Sokszor a baráti kapcsolatok is erről szólnak: jön egy új szituáció, a barátaink elköltöznek, és hirtelen új barátaik lesznek. Ezek változékony dolgok akár a baráti körben, akár a munkahelyen – mindannyian pótolhatóak vagyunk.

- Lehet, hogy racionálisan tudjuk, de még emocionálisan reagálunk...

- Persze, ez egy hosszabb és összetettebb folyamat, mint ahogy most röviden elmondtam. Jó lenne, ha egy mondatban meg tudnám fogalmazni, hogy mi az elengedés és továbblépés instant receptje. Ha tudnám, hogy hogy lehet túllépni egy szakításon, szórólapon osztogatnám az embereknek, de erre sajnos nincs egy fix recept. Egyébként, ha belegondolunk, nem tragédia, hogy valaki más léphet a helyünkbe, hiszen mi is állandóan változunk. Ha egy kapcsolat véget ér, mindig meg kell nézni azt is, hogy a te szívedben nem történt-e változás: nem távolodtál-e el már korábban, nem csak azért voltál-e már vele, mert jó valakihez tartozni, vagy, mert féltél. 

A hűtlenség mindig csak egy tünete a kapcsolat betegségének, sokan már azt sem tudják megmondani ilyenkor, hogy miért becsülik a párjukat, miért vannak vele. Sokszor az derül ki, hogy a kapcsolat már régóta üres volt, és nincs is mibe kapaszkodni, de ahhoz, hogy az ember rálásson erre, nagyon erősnek kell lenni. Mert lehet, hogy épp nem vagyunk olyan fázisban, hogy ki tudjunk lépni, vagy fel tudjuk frissíteni a kapcsolatunkat. Ahhoz, hogy szembe tudjunk nézni azzal, hol tart a kapcsolatunk, idő és felkészülés kell.

- Hogyan mérlegeli az ember azt, hogy marad-e a kapcsolatban, vagy inkább kilép?

- Az, hogy az ember mire képes, sokszor csak akkor derül ki, amikor belekerülünk az adott helyzetbe, és hiányos önismeretünk miatt nem tudjauk előre megmondani, hogy fogunk reagálni. A legtipikusabb mondat: ha engem valaki megcsal, biztos, hogy otthagyom. Ennek ellenére rengetegszer tapasztalom, hogy ott ül a páciensem, és mérlegel: ha feláll, ha marad, mindkét helyzetbe belehal, de az elmenésbe jobban, ezért mégsem tudja megtenni. Ehhez még hozzáadódik a külvilág és a barátok ítélkezése. Ilyenkor a barátok két dolgot tudnak mondani: hogy balek vagy, ha maradsz, vagy begyöpösödött vagy, mert nem érted, hogy a mai világban a félrelépés belefér. 

- Hogy lehet ilyenkor a saját, belső hangunkat meghallani, ha épp elönt a zsigeri fájdalom, és nem látjuk reálisan a helyzetet?

- Azt meg lehet engedni magunknak - és meg is kell -, hogy elöntsön a fájdalom, a tanácsokat pedig figyelmen kívül kell hagyni. Én sem mondhatom meg a klienseimnek, hogy mit csináljanak, mert csak azt tudom, hogy én mit csinálnék. Azzal azonban, ha azt elmondanám, lehet, hogy csak még lejjebb taszítanám őket, mert azt érezhetnék, hogy ők erre képtelenek. És valószínűleg nekik nem is az a megoldás, amit én csinálnék. Tényleg nem az a lényeg, hogy hogyan dönt az illető, hanem az, hogy támogatást kapjon, miközben megéli a fájdalmát. 

- Amikor az ember nem lát ki a saját fájdalma és indulatai mögül - nem jobb egy picit inkább eltávolodni? Próba-különélés vagy pár hétnyi, vagy hónapnyi szünet?

- A távolság megteremtése a hosszú távú kapcsolatok egyik legjobb eszköze - minél gyakrabban megoldható, hogy távolság teremtődjön, annál jobban szoktak működni a tartós kapcsolatok. Ez történhet fizikai térben, ha valaki utazgat, a másik pedig várja, de lehetnek külön programjaik, külön baráti körök – egy külön világuk. Az, ha az ember el tud távolodni, és egyedül is izgalmassá válni, ha megélheti, hogy hiányzik neki a másik, az fenntartja az izgalmat is. Nagy igazság, hogy az ember tényleg mindig akkor jön rá, hogy milyen fontos a partnere, amikor már elveszítette. Láttam már dühből elváló embert, aki később nagyon megbánta a dolgokat. Sokkal többet segít, ha külön töltenek egy kis időt, mert nem jó dühből, vagy hirtelen felindulásból ilyen döntéseket meghozni.

- Az indulatosság mellett, vagy amellett, hogy szinte benntartjuk a kapcsolatban a harmadik személyt, mi lehet még buktató?

- Ha a megcsalt fél is behív bosszúként egy újabb személyt a kapcsolatba. A bosszúszex nem szokott beválni: sohasem hoz feloldozást, nem egyenlíti ki a helyzetet. Volt egy pár, ahol a férj hétszer félrelépett, a feleség pedig úgy állt bosszút, hogy elvitte a férjét egy swingerklubba, és kényszerítette, hogy végignézze, ahogy ő egyszerre hét férfival szexel. Az egész kapcsolatnak vége lett. A nő elvesztette az erkölcsi fölényét, azt, hogy számon kérheti a férjét, a férfinak az agyában pedig egy ilyen kép örökre megmarad. Ez már csak arra jó, ha valaki fájdalmat akar okozni, vagy nagyon válni akar.

- Ha megbocsátás felé hajlik valaki, másnap megváltozhat a szándéka, mégis érezheti azt, hogy mennie kell.

- Hellinger német pszichológus szerint nem a megbocsátás a cél, hanem az elfogadás. Egyik napról a másikra megbocsátani nem tudunk, az egyetlen, amin dolgozhatunk, az az, hogy elfogadjuk, hogy az illető így tudott szeretni, és ezt tudta cselekedni az adott helyzetben. A valódi elfogadás szól a szeretetről. Megbocsátás esetén azonban egy hierarchiában maradunk: te vagy az elkövető, én pedig a megbocsátó. És ezt elő lehet hozni öt-tíz év múlva is.

Nagyon sokszor hallom párterápián is: örülhetnél, hogy veled maradtam, pedig meg sem érdemelted volna.  Így nem lehet élni, mert ha a félrelépőnek nárcisztikus hiánya volt, nem jól szerették, nem értékelték eléggé otthon, és most elkövette a megcsalást, akkor már úgyis nyomorultul érzi magát. A megcsalók, ha tartósan bűnösnek állítják be őket, egy idő után jellemzően ki is lépnek egy ilyen helyzetből. 

- Ha képes vagyok végiggondolni és felismerni, hogy mi mindent köszönhetek a partneremnek - mindezeket tudatosítva könnyebb továbblépni? 

- Az elfogadásban segít, ha a negatív élményből kiszakadunk, és mellérakjuk az összes jó dolgot, ami a másikhoz kapcsol. Ha arra kérek valakit egy terápián, hogy nézzen a másik szemébe, és köszönje meg, amit tőle kapott, mindig sírnak. Amikor nem azt látják, hogy mi rosszat tett utoljára a párjuk, hanem az elmúlt 15 évet, és elsorolják, amit az alatt kaptak - általa vált anyává, fogta a kezét, ő örült a legjobban, amikor sikerült valami, vigyázott rá -, egy hihetetlen hála árasztja el őket, és látják a teljes képet, nem csak az aktuális rossz helyzetet.

Ilyenkor látszik, hogy a megcsalás tényleg csak egy tünet, és szomorú belegondolni, hogy hogy jutottak idáig. Visszaemlékeznek az első szerelmes időszakra, hogy mennyire rajongott értük a párjuk, és nem tudják, hogyan jutottak idáig. Nem vették észre, hogy kúszott be közéjük egy szakadék, mert mindig csak egy kicsit távolodtak el, és mindig csak egy picivel, fokozatosan lett rosszabb. Aki kívülről nézi, annak feltűnik, de ha benne élsz, akkor nem veszed észre. 

- A szemszögváltás segíthet? Ha felfogjuk, hogy nem egyetlen bűnös van, hiszen ketten jutottunk el idáig?

- Ha a másik cipőjébe lépünk, az elindíthatja a feldolgozást. Mit élhetett át a férjem vagy a feleségem? Milyen voltam én? Mennyit foglalkoztam vele? Miért lehetett magányos? Kivel beszélhette meg a problémáját? Hiába félünk meghallgatni a másik igazát, ezt meg kell tenni. Meg kell látni, hogy egy ilyen helyzetnek te is részese vagy, ez egy nagyon nagy önértékelési és önelfogadási lépés - amikor a partneredet már nem szidod, hanem megérted. Ez a különbség a megbocsátás és az elfogadás között: elfogadásnál leteszitek a terhet, és egyikőtök sem viszi tovább. Megbocsátásnál még nehéz a szíved, a megcsaló viszi cipeli a bűnét, elfogadásnál pedig átkeretezed a történetet: nem bűncselekmény történt, hanem eljutottunk valameddig, mi ketten.

Sokan a megcsaltak közül szeretnének megmaradni a fölényes szerepben, hogy a másik kuncsorogjon. Ilyenkor kialakulhat egy betegség-nyereség helyzet: amikor a kudarc után olyan dolgokhoz jutok, amikhez addig nem. Egy páciensem egyszer azt kérte tőlem, hogy húzzuk még egy kicsit a terápiát, mert most minden olyan jó, amilyen már 20 éve nem volt. Attól félt, hogy ha megbocsát, minden visszaáll a régi kerékvágásba, és nem fogja megkapni, amit azelőtt hiányolt. Egyenrangúként kell kezelni a másikat, meg kell érteni az ő helyzetét is, mert ebből jöhet a megoldás. 

- Mi van akkor, ha a megcsalás magába foglal egy territóriumsértést? Ha a családi autóval jöttek-mentek, esetleg a nyaralóban vagy épp a közös otthonban, hálószobában történt a félrelépés. Ez még brutálisabb árulásnak tűnik - nehezebb feldolgozni?

- Tény, hogy a territóriumsértés egész extrém dolgokat ölel fel. A megcsalt félnek olyan kérései is lehetnek, hogy a párja dobja ki azt a ruháját, ami akkor volt rajta, amikor félrelépett. Minden tárgyra, helyre kivetülhet ez a rossz érzés. A territóriumsértésnek gátlástalanabb fokozata is előfordulhat, ahol a félrelépő a párját szinte kiszolgáltatja a szeretőnek.

Képzeljük el azt a helyzetet, amikor a feleség leszedi a vasárnapi asztalt, miközben a férj, hogy bizonyítsa a szeretőjének, hogy őt jobban akarja, ezt írja a feleségéről: nézem, ahogy pakolja a közepes minőségű kajáját, milyen nőietlen, és csak te jársz az eszemben. Otthon készült fotókat, akár a gyerek fotóját is átküldi neki, amivel beengedi a szeretőt az otthonába. Ezek nagyon fájó dolgok: behozta a harmadikat abba a szövetségbe, ami csak a kettőjüké volt. Aztán a feleség ezt elolvassa, és látja, hogy nem is ő van szövetségben a férjével, hanem egy másik nő, ráadásul őt beszélik ki. Ez borzalmas kirekesztettség-élmény, nem is csodálkozom, hogy ezen jobban kiborulnak az emberek, mint amikor lefekszik mással a párjuk. 

- A szeretőnek nem tűnik fel, hogy valami nem stimmel, ha a partnere így beszél arról, akit valaha szeretett?

- Nagyon ritka, hogy a szerető rájön, hogy azzal az emberrel, aki nem tiszteli, szidja az exét, neki is baja lesz. De az emberek nem ebben gondolkodnak, hanem az itt és mostban. A szerető az új, tele van bizonytalansággal, szorong, hogy a partnere mennyire kapcsolódik a régihez, ezért keresi azokat az információkat, amik megnyugtatják. A szerető mindig tudja, hogy a helyzete nagyon kétesélyes, sokan évekig ebben a szerepben maradnak, ezért szomjazzák ezeket a reménykeltő információkat. 

- Ha fél-egy éven belül nem lép a férfi, érdemes még az új, közös jövőt remélni?

- Sok nők egyszerűen csak belecsúsznak a szeretőszerepbe, és azzal védekeznek, hogy ők nem is ilyenek, kellemetlenül érzik magukat a helyzetben, mert nem akarják lerombolni, ami a házastársak között van. Ha valaki ezt érzi, fel kell állni, és el kell jönni. Ha nem akar részt venni benne, akkor nem vesz részt. Ha mégis megmarad szeretőnek egy év után is, ha ad még egy, és még egy évet, azzal megtanítja a szeretőjét arra, hogy őt lehet váratni. És így mi késztetné a csalót arra, hogy felrúgja a kapcsolatát, a házasságát?

- Vannak veszélyeztetett időszakai egy házasságnak, amikor bekövetkezhet a megcsalás? 

- Két nagy csúcs van, ahol az emberek gyakrabban hűtlenek: az egyik a gyerekszülés utáni időszak, a másik, amikor kirepülnek a gyerekek. És itt nem csak a szexualitásról van szó, de a nárcisztikus veszteség kerül középpontba: amíg egymásnak vagyunk, addig egymásra figyelünk, egymásból merítkezünk, egymást tápláljuk a visszajelzésekkel. Onnantól, hogy bekerül a képbe egy kisbaba, elkezdünk csak rá figyelni. Miután a nő szül, onnantól mindenki a babára fókuszál, ezért a nő örömforrása is ehhez kötődik. Nagyon sok anya a gyereken keresztül kap figyelmet, ezért ő is a gyerekről beszél, és ez nagyon veszélyes, mert már nincs önálló élete.

Amikor pedig kirepülnek a gyerekek, újra kellene fogalmazni magunkat, az egymáshoz való viszonyunkat. Ekkor van a másik ilyen krízis, ami jellemzően a társas magányhoz kötődik. Ha annak a veszélye fenyeget egy párt, hogy a gyerek nélkül már nem tudnak kapcsolódni, nem tartja össze őket semmi, akkor nincs is miért együtt maradni, hacsak nem képesek újrafogalmazni önmagukat a megváltozott helyzetben.

- Ha egy idősebb pár válik el, szerintem a nő hátrányosabb helyzetbe kerül...

- Nagyon sok idősebb pasi keres fiatal nőt. A férfiak, amíg nem érnek el egy egzisztenciát, addig sokan kikosarazzák őket, de onnantól, hogy befutottak, övék a világ. A nőnél pont fordítva van: eleinte mindenkit kikosarazhatnak, mert mindig van más, utána pedig sajnos már kevésbé.

A gyakran elutasított fiatal férfi viszont vágyik a nem elutasító, valamelyest idősebb nőre - a társaságára, az érettségére -, általában átmeneti, de akár évekig tartó időszakban. Azt látom, hogy az 35-45 éves nők 10-15 évvel fiatalabb partnerrel nagyon sokáig együtt tudnak lenni, a váltást jellemzően a menopauza hozza meg, amikor nagyon kiéleződik az életkori különbség.

- Lehet a váltás oka az, hogy a feleség tanúja volt a férj fiatal, esendő időszakának, míg a fiatal lányok már csak az ötvenes befutott férfit látják?

- Sokan mondják, akik azonos életkorban jöttek össze, és együtt építettek fel mindent, hogy párjukban bíznak, aki akkor is látta őket, amikor még senkik voltak. De ez inkább olyan bizalom, amilyet egy anya vagy testvér iránt érzünk. 50 évesen pedig a férfi azt látja, hogy a sok csaj, aki korábban elutasította, most mind sorban áll.  Valódi verseny van a domináns hímekért, akikből kevés van, ellenben olyan nőből, aki úgy gondolja, hogy jár neki az alfahím, egyre több van. Ez annak tudható be, hogy több nő végez egyetemet, mint férfi, és a párok ritkán kapcsolódnak jól úgy, hogy a férfinak alacsonyabb a végzettsége. 

- Hűségesnek lenni lehet még cool, vagy bekövetkezik egy paradigmaváltás a 21. század nagy szabadságában?

- Vannak ma is, akik 25-35 éve hűségben élnek együtt, de sajnos kialakulóban van egy  paradigmaváltás, hiszen már arányában jóval több a hűtlenség, ám lelkileg ezt a változást még nem értük utol. Túl régóta törekszünk a monogámiára ahhoz, hogy hirtelen kinyíljunk a poligámiára. Ennek ellenére egyre több olyan csoportosulás van, ami a poligámiát tűzi ki célul, és azt tanítják: örülj annak, ami a párodnak jó, nem elvárható, hogy 30 évig csak veled legyen.

Érthető, hogy a paradigmaváltás miatt kell egy ilyen új ideológia, de azt látom, hogy nagyon kevés ember alkalmas arra, hogy ezt lelkileg elviselje. Az ember alapvetően intimitásra vágyik, hogy elmélyüljön valakiben, hogy legyenek fogódzók az életében. Ezzel szemben ez a paradigmaváltás arról szól, hogy több partnered is van/lehet, de egyik sem teljesen, csak majdnem. Az ilyen majdnem-kapcsolatok azonban rengeteg szorongással járnak.

Ha megnézzük, mit hozunk abból az alaphelyzetből, ahogy a világra jöttünk: ha nem ikerként születtünk, akkor egyedül voltunk anyánk karjában, és ő csak ránk nézett, csak velünk foglalkozott. Az életünk során is ezeket az egybeolvadásokat keressük – amikor csak mi vagyunk, ketten. Ezt nem lehet megcsinálni, ha többen vagyunk, ha állandóan lecserélődünk.

- És akkor szerinted merre tartunk?

- Ha ketten vagyunk, onnantól egyek is vagyunk. Én azt gondolom, hogy most kezd szétesni ez a monogám struktúra, de a végén az alapparadigma felé fogunk visszamenni. A hűség ma már egy választható opció. Amikor ránk kényszerítették a hűséget - illett benne maradni egy kapcsolatban, illett monogámnak lenni -, nem tudtuk eldönteni, hogy ezt akarjuk-e, csak azt tudtuk, hogy illett monogámnak lenni.

Ez a tér most kitágult: lehetsz poligám, nem fognak lenézni érte, sőt, akár elismerést kaphatsz. Kipróbálhatod, ám mi van akkor, ha később mégis arra vágysz, hogy monogám életet élj? Izgalmas, hogy lehetsz poligám, de ha megteheted, már nem is olyan különleges. Ha ez nem egy rád kényszerített dolog, már könnyebben érezheted azt, hogy neked a monogámia a jó. Én azért nem bánom ezt a paradigmaszéthullást, mert minden széthullás után helyreállás következik be. Ha eltűnik a kényszer, mindenki lehetőséget kap, hogy szabad választás útján legyen monogám. És hiába az ösztön, ami másfelé hajthat, az emberi lélek erre a szimbiotikus állapotra vágyik.

• párkapcsolat
• megcsalás
• Lélek&Test