Egy gyermek öngyilkossága mindannyiunk felelőssége: csak egyet tehetünk, megpróbáljuk megelőzni a többit
Olyan tragédia történt, ami után nem tudunk sem egyéni, sem kollektív bűnöst megnevezni. Nem tudunk igazságot szolgáltatni. Egy ilyen tragédiát csak viselni tudunk, közösen.

GettyImages-1165599857
Ez is érdekelhet
beauty and style
Top olvasott cikkek

Nem véletlen, hogy a kiközösítés és a halálbüntetés az emberiség történetében egyidősek. Az ősi időkben a csoportból való kitaszítás egyet jelentett a halállal. Nem csak azért, mert a száműzött egyedül nem sokáig volt képes arra, hogy életben maradjon, azért is, mert a közösség tagjai büntetlenül felléphettek ellene: következmények nélkül megölhették, üldözhették, vadászhattak rá, akár egy vadállatra.

Az ókorban is kedvelt büntetés volt. Szókratésznak olyan lelki terhet jelentett a rá kirótt tízévnyi száműzetés, hogy inkább a méregpoharat választotta.

Száműzve, megtagadva lenni olyan fájdalom, amit kevesen bírnak el. Jómagam is részese voltam és vagyok. Kiközösítve lenni nemcsak azt jelenti, hogy megvonják tőlünk az odatartozás jogát, de azt is, hogy megvonják tőlünk a szeretetet is. Úgy tesznek minket bűnössé, hogy igazából nem követtünk el semmit, de legbelül, mélyen mégis azt érezzük, mivel ez megtörtént, és annak oka kell, hogy legyen, hiszen mindennek oka van, mégiscsak velünk lehet a baj. Rosszabb napjaimon, ha már el nem is hiszem, de még mindig gondolkodom azon, vajon lehet-e engem egyáltalán szeretni?

A kiközösítés akkor is fáj, ha abban nyilvánul meg, hogy nem vesznek rólunk tudomást. A szakmabéliek, egy már érett csoport tagjai, ahova későbben csatlakoztunk, baráti társaság, aminek valakinek a párjaként tagjává váltunk. Vannak, akik méltósággal viselik a mellőzöttséget, mások dühös cinizmusba menekülnek, és vannak, akik feladják, eltűnnek, láthatatlanná válnak.

A kiközösített ember kiszolgáltatott. A közösségnek, a közönyösöknek, a fejüket elfordítóknak, a látásra vakoknak. Eleinte van benne némi kétség, hogy ez igazságtalan, hogy érdemtelen, de ahogy telik az idő, azt látja, a helyzet elfogadott, újra magába fordul, és nem ennek a torz világnak a normálisságát kérdőjelezi meg, hanem újra saját magát.

Ez felnőttként is sokkoló, értelmezhetetlen, lelki magányba taszító tapasztalat. Gyerekként ezzel lehetetlen megküzdeni.

Hogy egy tizenhat éves gyerek öngyilkos lesz, felfoghatatlan.

A főiskolán alapvetésként azt tanították, aki öngyilkosságot kísérel meg, nem meghalni akar, hanem képtelen tovább így élni.

Én felnőtt ember vagyok, érett személyiség. Tudom, ki vagyok, mennyit érek, van tartásom, kialakult értékrendem, önismeretem. Ha bántva érzem magam, ha úgy érzem, nem vagyok jól, van megküzdési stratégiám, tisztában vagyok azzal, milyen a konfliktuskezelési módszerem, tudok segítséget kérni, meg tudom fogalmazni, mi bánt.

Egy kamasz mindezekre sokszor nem képes, és ez nem róható fel neki. Egy kamasznak az a dolga, hogy leváljon a szülőkről, megkérdőjelezze a világot, amit addig mutattak-tanítottak neki, hogy azokat az otthonról hozott értékeket, amiket belé plántáltak, a szokásokat, amikbe belenőtt, kivigye a világba kipróbálásra. Hogy dacoljon, kiállhatatlan legyen. Hogy visszahúzódjon. Aranyos kisfiúból és kislányból elviselhetetlen, számunkra ismeretlen kölyökké váljon, akinek a kortársai az etalonok, a barátainál van a bölcsek köve, az ő véleményük számít. Hogy legyen társasága, ahol van mundérbecsület, ökölszabályok és farkastörvények. Hogy legyen közösség, ahova tartozónak vallja magát, érezze, részese az eseményeknek, és ezek a kamaszok, mint egy halraj, a felnőttek számára kívülről nézve céltalanul, kaotikusan kavarogjanak ide-oda. Higgyék azt, hogy az ő világuk jobb, értelmesebb, érdekesebb, mint az unalmas és betokosodott felnőtteké, higgyék el, hogy ők sosem lesznek olyanok, az ő életük más lesz, színesebb, boldogabb és főként szabadabb.

Ebbe a világba a felnőtteknek - még a legjobb szülőnek, még a legelhivatottabb pedagógusnak - nincs bejárása, rálátása. Ijesztőnek tűnhet, de szerencsés esetben komolyabb balhék, tragédiák nélkül túlélhető. Bizonyíték erre sok millió magyar felnőtt ember velem együtt, akiknek, ha az anyja és az apja a negyedét tudná annak, ami kamaszkorunkban történt, szívszélhűdést kapott volna.

Egy kamasz számára az a tapasztalat, hogy a közössége kiveti, hogy nincs rá szükség, hogy a sajátjai között nincs helye, a csoport, ahova tartozni akar, nem fogadja be, olyan lelki teher, amit nem tud egyedül viselni. Egy ilyen helyzet tragédiája pedig pont az, hogy egyedül viseli, mert sok esetben a gyerekek hallgatnak és tűrnek. Talán azt remélik, hogy ez egy ideiglenes állapot, és megpróbálnak alkalmazkodni: hagyják magukat kihasználni, megalázni, tűrik a gúnyolódást és a piszkálódást. Attól félnek, ha szólnak - tanárnak, szülőnek -, akkor még rosszabb helyzetbe kerülnek.

Közben egyre mélyebbre merül a szégyenbe, a magányba, és elhatalmasodik rajta az a fojtogató, kilátástalan érzés, hogy ez már mindig így lesz. Nem csak most, később is. Az egész élete.

Mindez eljuttathatja egy olyan beszűkült tudatállapotba, ami tragédiához vezet.

GettyImages-616867884

Egy olyan tragédiához, ahol nem tudunk sem egyéni, sem kollektív bűnöst megnevezni. Nem tudunk igazságot szolgáltatni. Egy ilyen tragédiát csak viselni tudunk, együtt. És megpróbálni megakadályozni a többit. Erre minden eszköz a rendelkezésünkre áll. Hogy nem használtuk-használjuk, az közös felelősségünk, közös bűnünk. Senki nem menthető fel. Ebbe a sötét alagútba együtt mentünk be, és együtt kell kijönnünk.

Mindenki kiveheti, és ki is kell vennie a részét a tragédiából. Az oktatáspolitika szakemberei. Vállalják a felelősséget, és teremtsék meg a lehetőséget arra, hogy az oktatási intézményekben legyen szó a bántalmazásról, legyen iskolapszichológus, elérhető oktatási anyag, képzett szakemberek. Legyenek olyan pedagógusok, akik ne a mindennapos megélhetés terhével küzdjenek, ne a felesleges adminisztrációba fulladjanak bele, hanem azt a munkát végezhessék, ami a dolguk, amiért ezt a pályát választották: taníthassanak, és odafordulhassanak a gyerekeink felé. Túlterhelt, a kiégés szélén levő pedagógusok, rosszul működő és irányított intézmények nem képesek arra, hogy odafigyeléssel legyenek, hogy megteremtődjön az a személyes kapocs tanár és család között, ami ahhoz szükséges, hogy bizalmi viszony alakuljon ki, hogy együttműködés jöjjön létre. Olyan bizalom és együttműködés, amit a gyermekeink érdeke megkíván, ami szükséges azok egészséges és biztonságos testi, szellemi és lelki fejlődéséhez.

A cikk az ajánló után folytatódik

És te, aki szülő vagy, vagy leszel, neked is megvan a magad része. Mert minden, minden a családból ered. A te értékrended, a te erkölcsöd, a te véleményed, te magad vagy a tükör a gyereked számára. Belőled táplálkozik, a te szavaid szívja magába, a te szádból hallottakat ismétli meg. Az lesz a fontos és az érték számára, ami neked is az. Tőled tanulja meg, hogyan élünk együtt, hogyan viselkedünk másokkal. Nagyon kevesen születnek úgy erre a világra, hogy eredendően gonoszak. Ahogy a rasszizmus és a homofóbia tanult viselkedés, a bántásra való hajlam sem fakad eredendően belőlünk. A bántók vagy maguk is bántalmazottak - kritizált, lebecsült gyerekek, olyan gyerekek, akikkel éreztetik, hogy teher, nyűg az apa vagy az anya számára, nem ritkán fizikailag bántalmazott gyerekek -, vagy olyan torz önbecsüléssel rendelkeznek, ami szintén otthonról hozott, neveltetésből fakadó. A rosszul értelmezett hatalomból, materiális javakból eredeztetett tekintély és az ebből fakadó téves felsőbbrendűség gyerekei.

Valahol azt olvastam, a vajai fiúnak hőssé kell válnia. Nem, nem kell. Nincs szükségünk ilyen hősökre.

Én azt mondom, dolgunk van. Nem is kevés.

Fotók: Getty Images Hungary

Mit tehet a szülő, ha bántalmazzák, zaklatják a gyerekét?

Ezt is szeretjük