"A nők fejhangon beszélnek, a férfiak lenyomják a saját hangjukat"- interjú Vollner Judit kommunikációs instruktorral

Az egész úgy kezdődött, hogy megelégeltem a vitákat a férjemmel. Nem feltétlenül veszekedések voltak ezek - egy részük vált azzá -, hanem meddő viták. Egy idő után észrevettem, hogy a szócsaták utáni lehiggadás után, az újabb nekifutásnál kiderült, mindketten ugyanazt gondoljuk, ugyanarról beszélünk, mégsem értettük egymást. Szóval nem azzal volt gond, hogy nem értettünk egyet, vagy arról, egyikünk sem engedett a negyvennyolcból, hanem arról, hogy elbeszéltünk egymás mellett. Nem értettük, mit mond a másik.

Ez indított arra, hogy vizsgálni, elemezni kezdjem a beszédem. Rájöttem, hogy sokszor probléma velem az, nem tudom pontosan kifejezni, amit szeretnék. Hogy sokszor félreértenek. Gyanús lett, hogy az érzelmi reakcióim miatt nem hallják meg, amit mondok, csak azt, ahogy. És nem volt túl jó érzés az sem, hogy sokszor csak akkor van súlya a mondataimnak, ha felemelem a hangom.

Úgy határoztam, megtanulok beszélni. Rövid időn belül egy kommunikációs tréningen találtam magam, ahol az első órán nemcsak azt hajtogattam, hogy „bada-bede, badala-bedele”, de sejtéseim be is igazolódtak: „dagályos, hömpölygő, pongyola, követhetetlen” - a társaim ezekkel a jelzőkkel illették a bemutatkozásomat. Azonnal a szívembe zártam őket és a tréning vezetőjét, Vollner Juditot, az Adj hangot magadnak és a Beszélj jól! tréning alapítóját és vezetőjét is, akinek azt köszönhetem, hogy megtanultam kifejezni magam a saját hangomon.

Csináljunk úgy, mintha nem ismernénk egymást, és nem te tanítottál volna meg beszélni, hanem ez egy igazán komoly interjú lenne. Szóval, kezdetnek mondj néhány szót magadról.

Hogy is kezdjem, annyi minden volt! Játszottam színházban. Írtam újságot, könyvet is, a Lelki köldökzsinórról és a folytatásáról beszélek. Szerkesztettem rovatot, lapot, dolgoztam magazinnál, rádióztam az akkori Petőfi Rádió Gordiusz szerkesztőségében, ahol ismeretterjesztő és tudományos műsorokat készítettünk. Lényegében az eddigi pályám a humán kultúra, a beszéd meg az írás körül forgott.

Amit pedig most csinálsz, az is…

Igen, az kicsit mindegyikhez kapcsolódik, de talán leginkább az örök szerelemhez, a színházhoz.

A színház az örök szerelem?

Igen, és itt egy kis magyarázattal tartozom. De ehhez el kellene mondanom néhány dolgot, ami a mostani hivatásomhoz elvezet. Összesen tizennyolc évig koptattam azokat a bizonyos deszkákat. Amatőr színjátszó társulatoktól indultam, majd a győri Kisfaludy Színházon át a Népszínház utazó társulatához szerződtem. Az utolsó években már egyre inkább azt éreztem, hogy nem vagyok jókor jó helyen, a hétfőtől péntekig tartó szakadatlan turnézás kifárasztott, és ráébredtem, mintha nem is a saját életemet élném. Váltás következett. Látod, megpróbáltam elkanyarodni a színháztól, de szerencsére nem sikerült, mert az újságírás többéves kitérője után visszatértem, és drámapedagógus lettem.

Hogy történt ez a visszakanyarodás?

Ez érdekes sztori. Rovatvezető voltam, amikor megjelentettem egy külsős szerző cikkét, és amikor először összetalálkoztam vele, úgy éreztük, mintha régóta ismernénk egymást. Gyere, mondta, alapítsd meg az iskolánkban a drámatagozatot. Merthogy ő egyébként egy művészeti iskola igazgatónője volt. Húzódoztam, de meghívott zsűritagnak az iskolai szavalóversenyre, és ott egy szempillantás alatt bekapcsolt a zsigereimben élő színésznő és pedagógus. Ekkor minden eldőlt. Aztán tanítottam alsó tagozatosokat, majd egyre nagyobbakat.

Minden tiszteletem a magyartanároké, de itt jöttem rá, hogy zsigerből mennyire másként közelít egy szöveghez, aki játszott színpadon. Nekem ez természetes volt, és csak akkor tűnt fel, amikor szembetalálkoztam azzal a metódussal, hogy „először tanuld meg a szöveget, aztán majd megtanuljuk szépen hangsúlyozni”. Te jó ég! Ha egy szöveg, egy vers nem szólal meg magától, akkor is, hogyha csak némán olvasod, akkor abba megértést, igazi átélést szinte lehetetlen később belevarázsolni. Vagyis a szöveget nem lehet másként tanulni, csakis hangsúllyal, ugyanis abban rejlik a megértése. Vesd össze: értelmi hangsúly! A kifejezés a megértésnél kezdődik. Azután a vers érzelmi igazságát, atmoszféráját már ebből az alapból lehet kidolgozni, mélyíteni. Akkor jutott először eszembe az is, hogy ez történik a mindennapi kommunikációnkban is. Akkor vagy hiteles, ha érted magad, világosak a gondolataid, ezt ki is tudod fejezni, és így másokkal is meg tudod értetni.

Mit tapasztalsz, hogyan beszélünk?

Úgy veszem észre, mostanában kevésbé választékosan, ezáltal kevésbé meggyőzően. Még magamon is észreveszem, amikor például időhiányban szenvedek. De ami a felgyorsult életen kívül alapprobléma, az szerintem az olvasottság kérdése. A nyilvános szerepléshez kell a magabiztosság, egyfajta idegrendszeri-lelki beállítottság, hogy az izgalom és a gátlás fel tudjon oldódni. De ahhoz, hogy valóban elő tudjunk adni, ahhoz bő szókészlet, aktív élő szókincs kell. És hogy ez rendelkezésre álljon, ahhoz szépirodalmat kell olvasni: klasszikust és kortársat egyaránt. Nem lektűrt, mert a lektűr szókincse sokszor ugyanaz, mint a hétköznapi beszédé. Ha azt vesszük észre magunkon, hogy a nyilvános beszéd azért nem megy, mert nem találjuk a megfelelő szavakat és kifejezéseket, akkor az első utunk a könyvespolchoz vezessen. Tévedés azt hinni, hogy erre a képességre csak bizonyos kiemelt társadalmi szerepekben van szükség. Ha nyugodtak akarunk lenni, hogy mindent megtettünk azért, hogy magunkat, gondolatainkat, kívánságainkat meggyőzően kifejezzük, bizony senki nem térhet ki ezelől, legyen az a párkapcsolata, munkahelye vagy bármilyen más kommunikációs helyzete.

Úgy látom, a nyilvános szerepléstől való félelem általános. Ehhez képest sokan a szóbeli érettségin szólalnak meg először közönség előtt. Már úgy értem, hogy normális békeidőben. Nem kellene ezt tanítani az iskolában?

Dehogynem! Igen, a nyilvános szereplés szinte mindenkinél félelmet, sokakból erős szorongást is kivált. Az igazi katasztrófa nemcsak az, hogy a gyerekeket egyáltalán nem tanítjuk az iskolában a beszédre, de a pedagógiai főiskolákon sincs ilyen óra. Nem véletlen, hogy a tanítványaim között több tanár is van. Ezek a pedagógusok azért jönnek a tréningre, mert szeretnének szuggesztívebbek lenni, hatásosabb órákat tartani, amivel felkeltik a tantárgy iránt a tanítványaik érdeklődését, és lekötik figyelmüket.

Előfordult, hogy szülők egy csoportja keresett meg, akiknek a gyerekei gimnáziumi felvételi előtt álltak, és arra kértek, készítsem fel őket. Gyerekek esetén csoportban sokkal jobban megy, játékos feladatokkal, drámapedagógiai eszközökkel hihetetlenül felszabadultak lesznek, ami persze nem viháncolást jelent, hanem a tudásuk jó hatásfokú kifejezését.

Fontos hangsúlyozni, hogy mindenkiben ott rejtőzik a képesség, hogy a saját habitusának megfelelően, színesen tudjon előadni. A varázslat abban áll, hogy a blokkok helyére beillesszük a megfelelő technikákat. Szinte nincs olyan szöveg, amit ne lehetne így élővé tenni. Ennek bemutatására én a tanfolyamon a Pitagorasz-tételt szoktam a tanítványaimnak előadni.

Vannak alapvető hiányosságaink? A tapasztalataid alapján mit mondasz?

Ahogy az előbb már említettük, a nyilvános beszédtől való félelem általános. Nők esetében gyakori, hogy nem a saját hangjukon beszélnek, magasan, fejhangon csicseregnek. Ez az egész lényüknek gyerekességet kölcsönöz, ami miatt aztán nem veszik őket komolyan. A gyakorlatok során egyszer aztán megszólalnak a saját hangjukon, és ez nem csak nekik, sokszor az egész csoport számára felfedezésként hat.

Ezenkívül több nőtanítványom azért jelentkezik, mert bár korábban jól beszélt, de a gyerekek mellett, a sok év gyesen töltött idő után úgy érzi, a felnőtt világtól izoláltan elveszítette a saját hangját. Semmi baj, visszahozzuk.

Férfiaknál típushiba, hogy úgy akarnak nyomatékosítani és még férfiasabbnak tűnni, hogy leszorítják a hangjukat. Az is sokszor előfordul, hogy vezetőként keresik a hangjukat. Volt egy tanítványom, aki cégvezetőként nem mert értekezletet tartani. Beszélt ugyan személyesen a kollégáival, de mindig négyszemközt. A cég egésze elé nem mert kiállni. Szinte fóbiás félelme volt a nyilvános beszédtől. A kurzus felénél járhattunk, mikor az egyik óra előtt örömmel újságolta, hogy tíz percet beszélt a cég dolgozói előtt. Azaz képes lett rá, hogy megélje a társadalmi szerepét.

Igen sokféle elakadás van. Ez kommunikációs képzés, nem keressük a pszichológiai okokat, a bajok gyökerét. Ám azt vettem észre, hogy a beszédtechnikai gyakorlatok során mindenki ráérez, miből eredeztethető az elakadása. Ezek a gyakorlatok visszahatnak az elmére - ebben az értelemben ez egy önismereti út is. A saját hangunkon való, saját személyiségünknek megfelelő beszéddel egyben megtaláljuk érettebb önmagunkat is.

A hétköznapokban hogyan tudjuk alkalmazni a jó beszédet?

A tanítványaim beszámoltak róla, hogy a kapcsolataik is javultak. A hozzátartozóikkal, kollégáikkal, barátaikkal javult a kommunikációjuk, jobban megértetik magukat. Kevesebb a vita, a félreértés, nem beszélnek el egymás mellett. Nem csak hallja, meg is érti a másikat. Ez önmagában nagy érték.

A hétköznapi életünkben különféle helyzetekbe kerülünk. Ha egy ügyintéző, eladó, tisztviselő felsőbbrendűen beszél velünk, lekezelően szól hozzánk, akkor ösztönösen felvesszük a nekünk megajánlott, alárendelt szerepet, vagy van, aki rögtön agresszíven válaszol. Amennyiben viszont valaki fel van vértezve azzal a tudással, hogy jól kommunikál, akkor kiegyensúlyozottan reagál, vagyis meg tud szólalni udvariasan, de határozottan, a megfelelő hangnemben, és egyenrangú helyzetet teremt.

Azt gondolom, erre szükség van, mert a hétköznapokban bizony durván beszélünk egymással. Ezt láthatjuk a közösségi oldalakon kialakult kommentelés színvonalán is. Azt hiszem, hogy mindazok, akik így nyilvánulnak meg, ha szemtől szembe állnának a másik emberrel, nem beszélnének vele így. Nekem fontos a másik ember tisztelete, annak megengedése, hogy eltérő véleménye legyen.

Azt mondtad az előbb, mindenki megtanulhat jól beszélni. Milyen technikákat alkalmazol?

A színészi technikákat. Ettől nem kell megrémülni, nem „színészkedni” tanulunk a tanfolyamokon. Csak egy fokig felhasználjuk a színészi mesterséget az önkifejezés eléréséhez. A színészet emberábrázolás. Ennek megvan a maga technikája. A beszédtechnikai és egyéb gyakorlatok során a színész megtanul másként látni, hallani, kialakul egy úgynevezett harmadik szem, képessé válik az önreflexióra. Megteremt egy erős önkontrollt. A technikák, amiket a színészek tanulnak, mind arra valók, hogy el tudjanak játszani egy megírt alakot, egy szerepet. Hogy ez hogyan történik, az persze rendkívül bonyolult folyamat, nem is mennék bele mélyebben, ez túl van a témánkon.

Visszakanyarodnék az önkifejezéshez. A képzésük során a színészek is először saját magukat tanulják meg hitelesen megjeleníteni. Azután haladnak tovább, hogy ezen az alapon más karaktereket teljes valójukban elképzeljenek, és átéléssel alakítsanak. Az egészet úgy tudnám jellemezni, mint egy liftet, amivel a színészek továbbmennek, de mi, akik csak magunkat keressük, előbb kiszállunk.

A mozgás- és beszédgyakorlatok, amiket alkalmazok, hozzásegítenek ahhoz, hogy felszabadítsuk magunkat. A felszabadultság pedig határozottságot és magabiztosságot hoz magával. Önazonossá válunk. Erre megy ki az egész.

Bármennyire furcsa, hogyha jól csináljuk, ha jól beszélünk, jók a gesztusaink, jó a testtartásunk, az nemcsak kifelé hat, hanem visszafelé is, saját magunkra is, és mindez így stimulál bennünket. Tényleg érezzük magunkban az erőt.

Te kitől tanultál, kik a mestereid?

Bár ő maga személyesen nem volt a tanárom, Montágh Imrét a könyvei, a gyakorlatai által mesteremnek tartom, de Fort Krisztinát is, aki akkoriban Montágh tanársegédje volt a Színművészeti Főiskolán, és évekig tanított. Abban az időben bizony az én hangomat is a helyére kellett tenni, és ez az ő érdeme. Később a Rádióban Wacha Imre személyemre szabott órái is nagy hatással voltak rám. Mesteremnek tekintem még Wiegmann Alfrédot, aki az egykori Szkéné rendezője volt, hihetetlenül sokat kaptam tőle az indulásomkor. És aztán olyan sokan voltak még a pályámon, akiket képtelenség felsorolni.

Ezek közül Montágh neve lehet a legismertebb, talán a televíziós szereplései miatt.

Igen, sokan kedvelték őt, mert magas szaktudást képviselt, elképesztő sármja volt, és zseniális meglátásai. Számomra az egyik legkedvesebb alapvetése, amit magam is vallok, hogy a nyilvános beszéd: nyilvánosan érezni és nyilvánosan gondolkodni. Ez végtelenül egyszerű állítás, de nagyon igaz. Az a jó előadó, aki nem „szöveget mond”. A benne rejlő gondolatot kell itt és most közvetíteni, a hozzá tartozó érzelmekkel.

És tőled kik tanulnak most?

Vállalkozók, cégvezetők, egyetemi oktatók, coachok, és ahogy már említettem, tanárok járnak a képzéseimre. Azzal is büszkélkedhetem, hogy hazánk egyik legismertebb, legsikeresebb prezentációs trénerével is foglalkoztam.

Sajnos most a járványhelyzet miatt még a személyes alkalmak szünetelnek, de összeállítottam egy négyalkalmas tréninget, ami jól működik az online térben is. A visszajelzésekből kiderült, hogy imádják ezeket.

Még fontosnak tartok valamit tisztázni. Ez a lámpaláz, feszültség és lazaság kérdésköre. Hallottam olyan kinyilatkoztatást, hogy teljes lazasággal, abszolút feszültségmentesen kell kiállni beszédet tartani. Ez tévképzet. A jó előadóban azonban mindig van egy jófajta kis izgatottság. A megjátszott lazaság tiszteletlenség a mondanivaló és a közönség iránt. Ez nem a lámpaláz dicsérete, hanem a motivációé. A kettő ugyanis nem ugyanaz. Pusztán az, hogy közölnivalóm van, létrehozza ezt az alkotó izgalmi állapotot, a jól elsajátított technikák pedig uralhatóvá teszik ezt a feszültséget. Így a jó előadónál ez hajtóerő, nem pedig fék.

Mostanában életformánkká vált a nyilvános beszéd. Ha már rendelkezünk ezzel a kiváltsággal, a beszéd képességével, csináljuk jól!

Fotók: Varró Imre, Gacsádi Albert, Fényes Gábor, Bodó Gábor

Beszélni megtanulhatunk. És beszélgetni? 

 

• beszéd
• kommunikáció
• interjú
• nyilvános szereplés
• kommunikációs tréning
• Lélek&Test