Geszti Péter: „lehetek annyira nagyvonalú, hogy másokat is hagyjak érvényesülni”

Geszti Péter szerint a siker a legkevésbé sem az ego túldimenzionálásában rejlik. Azt vallja, a mások által behozott értékek révén maga is többé válik, nemcsak a munkában, hanem általában véve is. Azt is elárulja, hogy egy emlékezetes bukása miként segítette elő, ha ma szabad és független – nem utolsósorban pedig sikeres – ember lehessen.

– A siker kulcsának egyebek mellett a többi emberre való ráhangolódást tartod: azaz tudomásul venni, hogy nem szólisták vagyunk, hanem másoknak is teret adva, közösen kell létrehoznunk valamit. Sokaknak talán ebbe törik bele a bicskája – minél magasabban van az illető, annál inkább. Mit gondolsz erről?

– Nyilván ezerféle történetet lehetne előhozni – én csak arról tudok beszélni, amit én alkalmazok. Tisztelettel vagyok mindenki ötlete iránt, ugyanis nagyon sokszor előfordult, hogy a legfiatalabb kollégám nyomott be olyat, ami érdekes volt, vagy amire fellépve tudunk eljutni egy közös megoldáshoz. Olyan emberekkel veszem körül magam, akiknek vannak ötletei, és attól sem ijednek meg, hogy velem kell leülniük. Egyenlőek vagyunk – én legfeljebb az első vagyok az egyenlők között, akinek össze kell fognia a csoportot, és eredményt kell vele produkálni, de nincsenek presztízs- és egomeccsek. Azt gondolom, ennyi teljesítménnyel a hátam mögött már lehetek annyira nagyvonalú, hogy másokat is hagyjak érvényesülni a saját erőteremben, illetve megtanultam azt, hogy a mások által behozott érték a saját javamra is fordítható. Nem arról van szó, hogy én azt kvázi lenyúlom, vagy egyszerűen kihasználom a másik embert, hanem arról, hogy a közösen megépített dolgainkban rám is több siker hárul.

Kifejezetten keresem azt – és ezért is szeretek fiatalabb emberekkel dolgozni –, hogy mások újfajta ötletei hogyan tudnak előrevinni valamit úgy, hogy azon keresztül én is több lehessek. Iszonyú sokat jelent ez, nemcsak a munkában, hanem a saját megújításomban vagy egyszerűen csak a magam dolgainak a realitásba való belehelyezésében is. Hiszen az ember könnyen bezáródik, minél idősebb, annál inkább a saját kis rutinjai szerint tesz dolgokat. Ettől tudatosan próbálok megszabadulni.

Az új Létvágy lemezen is sok olyan emberrel dolgoztam, akivel korábban soha, és ez a közös munka rengeteg kellemes percet és rengeget inspirációt is adott. Jó volt rácsodálkozni arra, hogy valaki máshogy fogja meg a hangszert, más harmóniát hoz le rajta, más hangulatot teremt általa, amihez én is másfajta dalszöveget írhattam, vagyis nemcsak a régi kliséimnek az újabb és újabb változata jött elő.

– Fontosak tehát a társak, de nem mindegy, kikből áll össze egy csapat – példának a Gesztimétert szoktad felhozni, ahová olyan emberek válogattál, akik a maguk területén professzionálisak voltak, a csapaton belül mégis kioltották egymást. Hogyan?

– Azt hiszem, nem sikerült egyértelművé tennem, hogy mi a csoport dinamikája, illetve nem vettem észre azt, hogy ezek közül a tehetséges és erős emberek közül valakinek mégiscsak a csoport tetejére kell ülnie úgy, hogy azt mindenki elfogadja. Ezt valószínűleg mindenki tőlem várta, de én a show műsorvezetőjeként és mindeneseként a saját feladataimra koncentráltam, nem pedig arra, hogy magát a szerkezetet hogyan élik meg a többiek. Így ezek a jó energiák nem szinergiába kerültek, hanem valahogy diffúzzá vált az egész. Egyébként ez volt az első olyan műsor, ahová én hívtam dolgozni azokat az embereket, akik korábban engem hívtak, tehát kisfiúból átléptem nagyfiúba, ők pedig nem találták a helyüket.

– Egy akkori interjúdban emlékeim szerint azt mondtad, bukás ide vagy oda, licencműsort akkor sem csinálnál. Aztán jött az X-Faktor...

– De az nem az én műsorom, és nem én vagyok a főszereplője. Műsorvezetőként és műsorgyártóként valóban nem szeretnék licencműsort csinálni, mert nagyon nagy mértékben kellene alkalmazkodnom az adott formátumhoz, és csak egy fogaskeréknek érezném magam. Nem tudnám elképzelni a saját szellemi termékemként. Az X-Faktorral teljesen más volt az helyzet: nem az én vállamon volt a műsor, csupán közreműködtem benne – a popzenei karrieremnek vagy a különböző médiaszerepléseimnek köszönhetően valamilyen értéket képviselhettem a szerkesztők számára, aminek kapcsán azt gondolhatták, hogy alkalmas leszek mentornak.

Hozzáteszem, hogy az X-Faktor az egyik legjobban kitalált formátum, amivel valaha találkoztam, és pontosan azért, mert olyan mozgatórugói vannak, amilyeneket máshol nemigen látni, miközben soha senkinek nem kell letolnia a gatyáját. Ez azért mégiscsak egy nívó – nem egy mezei valóságshow-ról van szó, ahová viszont soha nem mentem el. Egyébként ma már furcsa módon szerencsének tartom a Gesztiméter bukását, mert azzal szembesített, hogy valószínűleg nem kell erőltetnem a televíziós pályafutást. Ennek köszönhetően pedig sokkal érdekesebb dolgokkal foglalkozhatom, mint egy reality akárhányadik szériájának a vezetése – márpedig az ilyen feladatok előbb-utóbb úgyis szembejöttek volna. Műsorvezetőként nem tudnék az a szabad és független ember lenni, aki vagyok – legalábbis intellektuálisan biztosan nem.

• geszti péter
• x-faktor
• tehetségkutató
• interjú
• siker
• Hazai sztár