„Ha meg tudod álmodni, meg is tudod csinálni” – Interjú Geszti Péterrel

Mennyire múlik a siker az adottságainkon és körülményeinken, és mennyire saját magunkon? Hogyan tehetjük sikertelenné magunkat a saját rugalmatlanságunkkal? Meddig nem késő váltani? Egyáltalán mi az, hogy siker? Geszti Péterrel beszélgettünk.

– Az emberek mást és mást tartanak sikernek: ki a népszerűséget, ki a gazdagságot, ki az önazonosságot, illetve azt, hogy meg tud felelni a saját értékrendjének. Számodra mi a siker?

– Azt gondolom, hogy a siker egyfajta állapot, amin keresztül el lehet jutni a boldogság ritka pillanataiba. Vagyis nem maga a siker jelenti a boldogságot, hanem azon keresztül érhető el az az egyensúly, amitől jól érezzük magunkat az életünkben. A felnőtt lét legnagyobb mutatványa, hogy balanszba kerüljenek mind a materiális, mind a spirituális, mind a biológiai dimenziók, ami a magán- és a szakmai életre egyaránt igaz. Ezt nagyon nehéz megteremteni, főleg hosszú távon, és nagyon könnyen megbomlik – ilyenkor az ember megbetegszik, vagy pszichés problémái lesznek, vagy egyszerűen sikertelen lesz.

– Egyesek szerint az elszántság, a küzdeni akarás, a kitartás mint lehetőség mindenkinek rendelkezésére áll, és csak élni kell vele, mások azt tartják, hogy a fentiek különböző mértékben adatnak meg az egyes embereknek, ráadásul a körülmények is hatással vannak rájuk. Hozzád melyik szemlélet áll közelebb?

– Azt gondolom, hogy a genetikai állományunk kilencven százalékban meghatározza az életünket. Ugyanakkor a maradék tíz százalék, vagyis a saját ambíciónk, illetve a saját – bár állítólag nincs értelme ennek a szónak – szocializációnk, tehát az, ahogy felnevelődünk önmagunk, a szüleink, a barátaink, az iskoláink által, tesz minket karakterré. Ez a tíz százalék nem lehet meg a másik kilencven nélkül, mégis ezen múlik az is, hogy mire visszük. Másfelől ahhoz, hogy sikeresek legyünk, valóban kell az elszántság, illetve valamiféle aspiráció: az, hogy az ember valamilyenné szeretne válni, valamilyen célt szeretne elérni, aminek az érdekében képes hegyeket is megmozgatni. Ebben a tekintetben pedig talán a legfontosabb, hogy rájöjjön arra, kicsoda ő valójában, és hogy mely irányokban kell ezt a nagy elszántságot létrehoznia magában.

Azokat gondolom sikeresnek, akik, miközben felnőnek, egy nagyon komoly tanulási folyamat eredményeként valahogy rátalálnak az útjukra. Ebben körülöttük lévő mentoroknak, tanároknak, szülőknek is segíteniük kell, nem okvetlenül drákói szigorral, sokkal inkább finomhangolással. Az én gyerekeim még kicsik, de a feleségemmel már elkezdtük náluk ezt finomhangolást, amiben a legtágabb körű dimenzió az a fajta kultúra, amit a szülő átadhat. Onnantól kezdve, hogy hogyan eszünk, mit eszünk, hogyan próbáljuk értelmesen eltölteni a szabadidőnket, egészen odáig, hogy hogyan viselkedjünk embertársainkkal, mi fér bele mondjuk a testvéri viszonyba, egyáltalán hogyan kell szeretni – és nyilván még ezer más kérdés.

– Egy ideje előadásokat tartasz a sikerről, aminek egyik része a feladatokra való ráhangolódásról szól – ehhez elengedhetetlen a kreativitás, ami meglátásod szerint egy mindenkiben meglévő képesség. A nehézséget inkább a kreativitás gyakorlati megvalósítása jelenti. Erre példáként a Nemzeti Vágtát szoktad felhozni, amiben eleinte senki sem hitt, és rengeteg tárgyalás árán tudott mégis megvalósulni. Lehet, hogy a siker nem is annyira az ötleten, de még csak nem is a kemény munkán múlik, hanem a kommunikáción?

– Walt Disney azt mondta: „Ha meg tudod álmodni, akkor meg is tudod csinálni.” Ahhoz, hogy az ember sikerre vigyen egy ügyet, az elszántságon kívül kell egy vízió is arról, amit létre akar hozni – leírva, lerajzolva. Én annak idején megálmodtam a Nemzeti Vágtát. Volt előttem egy minta, a sienai palio, de mégiscsak egy Magyarországon akkor még ismeretlen dologról volt szó. Társakat kellett találni, akikkel ki lehetett harcolni, hogy megszülethessen egy új kulturális márka, ha szabad így aposztrofálnom a vágtát. És valóban meg kellett győzni embereket arról, hogy csatlakozzanak hozzánk, akár résztvevőként vagy támogatóként is. Ez egy nagyon hosszú, helyenként bukásokkal tarkított folyamat során valósult aztán meg, aminek az egyik legfontosabb része valóban a kommunikáció volt: nyilván megfelelő szakmai háttérrel, ugyanakkor nagy érzékenységgel közelítettünk ahhoz az emberhez, akivel éppen leültünk tárgyalni, és akit be akartunk vonni az ügyünkbe. Kell, hogy meglegyen bennünk az a fajta képesség, hogy rögtön tudjuk, ki mire kíváncsi, mire ugrik, egyáltalán, mi az ő érdeke, illetve tisztán kell látni a megértési folyamat egyes fázisait, amikor egy vadidegen dologról mesélünk valakinek. Erre szoktuk azt mondani, hogy minden kommunikációt testre kell szabni.

– Az előadásaidban külön részt szentelsz a sikertranszfernek, ami annyit tesz, hogy az egyik területen megtanult dolgokat egy másik területen alkalmazzuk. Te voltaképpen egész életében ezt csináltad – ösztönösen vagy tudatosan?

– Huszonöt éves voltam a ’89-es rendszerváltáskor, amikor megteremtődött a szabadversenyes kapitalizmus, a szolgáltatásoknak és a gondolatoknak egy szabad rendszere alakult ki, és őrületes társadalmi energiák szabadultak fel. Én ebben lubickoltam, és tulajdonképpen kicsit ösztönösen vágtam bele különféle műfajokba. Egyrészt az ambíció hajtott, másrészt ki akartam próbálni önmagam, illetve azt, hogy miben tudok még, ha úgy tetszik, boldogulni.

Akkor már hat éve műsorvezetőként és dalszövegíróként is dolgoztam, miközben elvégeztem az ELTE-n a magyar-történelem szakot. Ebből a fajta szövegírói és szövegmondói tudásból fakadóan kezdtem el reklámokkal foglalkozni, majd a színpadra is felmerészkedtem – persze menet közben meg is kellett tanulni ezeket a dolgokat. Aztán nagyon hamar rájöttem arra, hogy különböző tudások iszonyúan támogatják egymást mind a kommunikáció, mind a popbiznisz, mind a média környékén zajló játékokban. A mai napig azt mondom, hogy én tulajdonképpen egyetlen dologgal foglalkozom: azzal, hogy hatást gyakoroljak az emberekre, és ezt különböző műfajokban teszem.

Annak pedig, hogy sikeres lehettem, a legerősebb tartóoszlopa a szüleim szeretete volt. Elfogadták, hogy próbálkozom ezzel, próbálkozom azzal, van, ami összejön, van, ami nem. Soha nem nyomasztottak – csak annyi volt az elvárás, hogy tisztességes, kulturált, művelt felnőtt legyek, ami felé azért nem volt olyan nehéz haladni. Erre a fajta szeretetre épült az az önbizalom, ami lehetővé tette, hogy bele merjek vágni dolgokba, esetleg olyanokba is, amelyek nagyobb feladatot jelentettek számomra, mint gondoltam. Emellett, mint már mondtam, a korszak is kedvezett ennek. Egy új világ indult el, amiben nem nagyon tudtuk mihez képest mérni, amit csináltunk, mert nem voltak mintáink. A kezdetben elért kis sikerekre gyorsan lehetett építeni nagyobbakat, azokra pedig még nagyobbakat. Ebben az értelemben nekem az ambíció mellett tényleg egyfajta flow vitte előre az életemet.

– Tapasztalataid szerint az embereknek olyannyira nem evidens a sikertranszfer, hogy egy önálló részt igényel az előadásodban?

– De evidens, legalábbis egy pontig, hiszen tulajdonképpen arról van szó, hogy amit megtanulsz a középiskolában, azt továbbviszed az egyetemre, azt pedig, amit ott megtanulsz, a munkahelyedre. Ezután viszont az emberek általában egyetlen pályán kezdenek mozogni, miközben a munkapszichológusok is azt mondják, hogy érdemes egy területen belül több dologgal foglalkozni, illetve öt-hat-hét évenként váltani.

Ez az, ami nálam – mint mondtam, eleinte ösztönösen – nagyon hamar elkezdődött: egyszerre többfélét csinálni, és váltani, váltani, váltani, ami az akkori nyitott, bizakodó közegből is adódott. Manapság azért ez már sokkal nehezebb lenne. Viszont mindig az derül ki számomra, ha emberekkel beszélgetek, hogy ha valaki például biztosítási ügynökként dolgozik, akkor is van olyan ötlete, amit, mondjuk, a szórakoztatóiparban lehet használni. Az a kérdés, hogy mennyire szabadítjuk fel magunkban a műfaji határokat. Egyikünk sem teljesen egyoldalú vagy egyosztatú, hogy úgy mondjam, monolit típus, csak azzá teszi magát, vagy azzá teszi a szakmája. Ha azonban valaki többféle dologra rácsodálkozik, kicsit elmélyül bennük, inspirációt nyer belőlük, és mindezt átviszi a saját szakmájába – még ha valami teljesen mással is foglalkozik –, akkor nagyon nagymértékben meg tud újulni. A sikertranszferre mindenkinek lehetősége van, csak néha az emberek későn ébrednek rá arra, hogy valamit fel lehet használni egy korábbi tudásukból, illetve ritkán merik megnyitni magukat arra, hogy belevágjanak olyasmibe, amit addig nem csináltak.

Egyik kedvenc könyvem Mario Vargas Llosától az Édenkert a sarkon túl. Ez egy kettős életrajz, melyek közül az egyik Paul Gauguin történetét öleli fel, aki harmincöt évesen lett tőzsdeügynökből festő. Ha ő megtehette, akkor te miért ne tehetnéd meg, akárhány éves is vagy? A legfontosabb kérdés tehát – és itt visszatérek az egyensúlykereséshez –, hogy ki akarsz lenni. Ha pedig tudod, hogy ki akarsz lenni, akkor válaszd azt, ami ehhez visz közelebb. Lehet, hogy van egy fix állásod, de ha úgy érzed, lefékeződött az életed, próbáld meg!

• geszti péter
• nemzeti vágta
• siker
• Feminaklub
• sztártéma
• interjú
• Hazai sztár