Dombóvári István önmagát látja a nagyobbik fiában - a Femina interjújában új műsoráról és családjáról is beszélgettünk

Nem túlzás azt állítani, mindenki tudja, mi az a mém - a különböző közösségi platformokon nap mint nap szembejönnek velünk a vicces képek poénos szöveggel, amelyek egy pár pillanat erejéig elfeledtetik velünk a mindennapok problémáit, és mosolyt csalnak az arcunkra. A VIASAT3 ezt a jelenséget ülteti át a képernyőre - március 8-án 20:00-kor debütál Magyarország első, magyar fejlesztésű „mémshow-ja”. A Mém over minden adásában négy híresség mérkőzik meg egymással a mémbajnok címért. 

A talk-show-vetélkedőben a sztároknak az első körben egymás személyes - és általában kínos - történeteire, a másodikban pedig közéleti és bulvárhírekre kell megalkotniuk a leginkább passzoló mémet. A műsor házigazdája mesélte el, miért mondott igent erre a formátumra, Dombóvári István humorról, sértődésről és a családjáról is beszélt a Femina interjújában.

Dombóvári István a Mém over című műsorról

Ha kimondjuk Dombóvári István nevét, garantált, valamilyen vicces dologról lesz szó, a személye szinte szinonimája a humornak. Bár az utóbbi években inkább vendégként láthattuk a különböző beszélgetős show-kban, a műsorvezetői szerep sem idegen a számára. 

Korábban olyan produkciókban láthattunk, mint a Hungary’s Got Talent vagy a Tesztbeszéd, most jön a Mém over - ezek nagyon eltérő formátumú műsorok. Van nálad bármi kritérium, hogy mi alapján mondasz igent egy-egy felkérésre?

- Egyetlen kritériumom van, meg kell találnom az adott műsorban önmagamat valahol. Nem érdekel, hogy licencműsor-e, hogy énekeseket toboroznak benne, vagy game show. Csak azt nézem meg, hogy el tudom-e helyezni magamat benne, hogy működök-e. 

Mi az, amitől komfortosan érzed magad az adott produkcióban?

- Attól, hogy nem kell nagyon mást csinálnom, mint amit szoktam. Az elmúlt tíz évben rengeteg felkérést kaptam különböző tévéműsorokba. Büszke vagyok rá, hogy túlzás nélkül mondhatom, minden létező nagy műsor kapcsán fel szoktak kérni, de például főzős műsorba nem megyek el, és az olyanok is kizártak, ahol a magánéletedet árusítod ki. Sajnos háklim - vagy mondjuk úgy, sztárallűröm -, hogy castingokra már nem járok el. Tudom, hogy a szakma megkívánja, hogy próbafelvételek készüljenek, hogy összenézzék a szereplőkkel a kémiát, de ez a fajta húspiac, a válogatók, már rosszul esnek. Ehhez már öreg vagyok. Azt szoktam mondani minden csatornának, műsorgyártónak, hogy ha az alapján, amit eddig láttál, alkalmasnak tartasz a feladatra, akkor nagyon szívesen vállalom, de nem szeretnék próbakört futni.

Az olyan műsorokra viszont, amelyre konkrétan őt kérik fel, úgy gondolja, lehetetlen nemet mondani. Ugyanakkor nem csak az ajánlat volt vonzó a számára, amikor megkeresték a feladattal.

- A műsorok egy része lineáris: emberek ülnek az asztaloknál, és beszélgetnek, az idősek megnézik, a gyerekek meg azt mondják rájuk kapásból, hogy nem néznek tévét, azt se tudják, mi az. Vannak a netes cuccok, live-ok, streamek, amit meg jellemzően a tévénézők nem néznek. Egész életemben kerestem a lehetőséget a hídépítésre - a szó átvitt értelmében -, hogy a generációk közötti rést hogyan lehet összeépíteni. Hiszen a világ úgy működik, hogy mindannyian benne vagyunk. Vannak a boomerek, a Gen Z-k, egyiknek ez tetszik, a másiknak az, de mindannyian a saját komfortzónájukon belül mozognak. Nekem az az ötlet, hogy egy olyan klasszikusan netre kitalált dolgot, mint a mém, átültetni a tévébe

elsőre egy olyan eszement vállalkozásnak tűnt, hogy rögtön rábólintottam.

Aki követ az Instán, az tudhatja, hogy nálad régóta visszatérő elem, hogy mémeket raksz ki. Azért posztolod őket, hogy egy pillanatra örömet okozz a követőidnek, vagy nálad ez is egy inspirációs forrás?

- A mém a szó legnemesebb értelmében egy rendkívül leegyszerűsített közlési forma. Ez nem azt jelenti, hogy rossz vagy béna, hanem csak szimplán akkor van rá szükség, ha kevés időnk van. Ezek humorszösszenetek. Az emberek jellemzően úgy fogyasztják a digitális tartalmakat, hogy valamit csinálnak közben, esznek, vagy a vécén ülnek, lapozgatják az oldalakat, erre nem alkalmasak a hosszabb terjengések. Nekem általában mindig van valami közölnivalóm, ha eszembe jut valami, akkor el kell találnom, hol kommunikáljam: ha beszélgetős, jól előadhatós történetről van szó, viszem a rádióba, ha eljátszós, mimika kell hozzá, viszem a tévébe, ha nagyon személyes, mehet a színpadra. Ha pedig az egész kifullad annyiban, hogy egy hülye fej és pár szó hozzá, akkor mehet kép formájában az Instára.

Örülök, ha azt látom, hogy van egy olyan törekvés, ami nem a szokásos kereskedelmi célcsoportot akarja megcélozni, mert a hirdetők erre ugranak. 

Vendégek tekintetében is bevállalós a műsor, nem csak a megszokott arcokat láthatjuk majd a Mém overben, nagyobb volt a merítés. A nézők a szereplőkkel együtt merülhetnek el a mémek világában, ők is megkreálhatják az adott történetre a saját vicces képüket, ezáltal részeseivé válnak a műsornak.

Ha jól tudom, van egy olyan filozófiád, hogy mindenen ér nevetni, és a stand-up egy olyan műfaj, ahol a humornak diplomáciai mentességet kell élveznie, hiszen nem bántó, hanem szórakoztató célzattal élcelődtök adott esetben. Ez működik, vagy a mostani érzékeny világban belefut az ember a túlzott sértődékenységbe?

- Folyamatosan. Mi egy sértődős nép vagyunk. Nemcsak a magyar humoristának kellene olyan nyitottnak lennie, mint egy külföldinek, hanem a közönségnek is. Mindig azt szoktam mondani, hogy ne legyünk álszentek. A humorista mindig szórakoztatni akar, szeretné, hogy az emberek tudják, hogy ami a színpadon történik, annak a szórakoztatás a célja. Nem tartalmaz gyűlöletet, személyeskedést… jó lenne, ha ezt nem kéne mindig elmondani. Jó lenne, ha összekacsinthatnánk, mint régen. Ha valaki megsértődős szándékkal ül be a műsoromra, akkor ő meg is fog, nem tudok mit csinálni. 

Én egy olyan filozófiában szeretném a gyerekeimet felnevelni, ahol mindig a szándékot kell figyelni.

- Ha azt látják rajtam, nincs bennem semmi rossz szándék, akkor férjen el az adott műsorban bármilyen poén. Amíg nem tanulunk meg mindenen röhögni, amíg nem tudjuk megkülönböztetni a szándékot a humortól, a bántást az élcelődéstől, és amíg nem fogadjuk el azt, hogy egy versenynek van nyertese és vesztese, és a humor mindig csattan valakin vagy valamin, akkor inkább nézzük a történelmi műsorokat.

Ha már szóba került a család, engedd meg, hogy gratuláljak a kisfiaidhoz. Egyszer azt nyilatkoztad, hogy nagyon menő dolog fiús apukának lenni, ez a menőségi faktor növekszik azzal, ahogy telik az idő?

- Mindennap nő! Nagyon menő, biztosan ugyanígy örülnék, ha lányaim lennének, de azt kell hogy mondjam, szétreped a mellkasom a büszkeségtől, ahogy ránézek erre a két csávóra. Két férfit fogok elindítani a világba. Ők majd remélhetőleg valamikor két csajszinak a társai lesznek, ők is apukák lesznek - ez az egész nagyon menő! Napi szinten látni, ahogy cseperednek, nyílik a kis elméjük, kúsznak-másznak, tanulnak, beszélnek.

A nagyobbik fiam hároméves. Gúnyos, beszól. Önmagamat látom benne. 

- Énekel, táncol. A művelődési házban, ahol dolgozom (Jászkarajenői Petőfi Művelődési Ház és Könyvtár, aminek Dombóvári István a vezetője - a szerk.) felszalad a színpadra, ő csinálja a hangpróbát, ő beszél a mikrofonba először. Ez magánvélemény, semmi nem hasonlítható ehhez. Nagyon sok jó dolog van a világban, ehetsz, utazhatsz, de a szülőség mindennek a teteje. 

Cover-fotó: VIASAT3/Udvardi Attila

• sztár
• dombóvári istván
• mém over
• viasat 3
• apa és fia
• műsorvezető
• humorista
• exkluzív
• interjú
• Hazai sztár