"A valóságban is megnyomom az unfollow gombot, ha valaki lehúz" - Bozsó Péter mélyinterjú

A Jóban Rosszban Szlávik Jenője a színpadon is rendőr, de nagyon másmilyen: a West Side Storyban a mindenkit gyűlölő Krupke bőrébe bújva őrjöng.

Még két darabban játszik nagy sikerrel, a Gór Nagy Mária Színitanodában pedig tanít és rendez, sőt, osztályfőnök is: nagyon fontosak számára az ottani "gyerekei". Csak a jó dolgokat engedi be az életébe.

- Bár a kényszer - közelebbről a Kamara Színház megszűnése - vitt rá a szabadúszásra, egy korábbi interjúd tanúsága szerint jól érezted magad ebben az állapotban: munkád volt bőven, viszont felszabadultak az estéid. Ez utóbbi manapság már nem mondható el...

- Nem igazán. Volt olyan két hét, amikor összesen húsz előadásom volt: egy-egy Sóska, sültkrumpli, illetve Köszönet mindenért, a többi pedig West Side Story.

- A Sóska, sültkrumpli immár több mint tizenöt éve fut, és a jelek szerint továbbra is tartja magát.

- Egressy Zoli barátom ezt remekül megírta, időnként azért valamelyest változtatunk kisebb dolgokon, például egy hangsúlyon, hiszen továbbra is éljük a szerepünket, nem csupán metrikusan betartjuk a rendezői utasításokat. Természetesen a pontosság és a precizitás is nagyon fontos, különösen egy mérnöki irodában vagy mondjuk a szívsebészetben - bár egy orvos ismerősöm szerint ott is szükség van kreativitásra.

- Március óta nagy sikerrel fut a Turay Ida Színházban a Köszönet mindenért című, Domján Edit és Kaló Flórián házasságáról szóló darab, amelyben te formálod meg a színészlegendát. Másfajta felkészülést-elmélyülést igényelt a szerepre való felkészülés, mint általában?

- Igen, másfajtát. A Köszönet mindenért elképzelt szituációkon alapul, hiszen senki nem volt jelen, amikor ők a nappaliban beszélgettek vagy a hálószobában boldogok voltak - de valamikor mégiscsak éltek. Amellett, hogy megnéztem Kaló Flórián filmjeit, illetve vele készült interjúkat olvastam, olyan kollégákkal is beszélgettem, akik ismerték ezt a két embert - például Cs. Németh Lajossal, aki akkoriban volt a Madách Színházban, amikor Domján Edit is -, így szélesíteni tudtam a spektrumot. Ugyanakkor nem az volt a cél, hogy pontos személyiségrajzot adjak, hiszen - színpadi műről lévén szó - sok más szempontnak is meg kellett felelni. Tudtam például, hogy Kaló régi vágású, elegáns ember volt, aki sohasem vett volna fel olyan tornacipőt, mint amilyen rajtam van - azzal pedig, ahogy öltözködünk, valamiféle üzenetet közvetítünk kifelé magunkról. Így aztán már a próbafolyamat kezdetétől kopogós cipőt kértem, amilyet ő is hordott. Valahonnan innen kezdtem építkezni.

- Annak idején a Kamarában hiányoltad az igazi, gyötrő feladatokat. Kaló Flórián alakítása ilyen volt?

- Ilyen. Amikor Darvasi Ilona, a színház igazgatója felkért, nem is mondtam igent azonnal. Akkor olyan fázisban voltam, hogy nem igazán dédelgettem magamban színészi ambíciókat, sokkal inkább a rendezés érdekelt, sőt, érdekel - és bár nem vágtam el teljesen a köldökzsinórt, elvoltam a havi két Sóska, sültkrumplival. Ugyanakkor izgatott a feladat: a téma, a figurák, és általában ez a várhatóan realista, de azért mégiscsak lélekbúvárkodós, sebkaparós-sebfeltépős, kétszereplős darab. Igazi műhelymunkának ígérkezett, különféle színházi trükkök, effektusok nélkül... Az ilyenekről egyébként azt gondolom, hogy mindig valami helyett vannak, és azt sem szeretem - volt részem benne bőven -, ha a próbák nyolcvan százaléka azzal telik, hogy a színész megpróbál alkalmazkodni a technikához - még ha egy Broadway-darabról van szó, amely csak ilyen feltételekkel mutatható be.

Ilonától azt is megtudtam, hogy Árkosi Árpád rendezne, a partnerem pedig Germán Lívia lenne, akivel személyesen akkor még nem ismertük egymást, de nagyon jókat hallottam róla - érzékeny színésznő, ráadásul meglepően hasonlít az általa megformált Domján Editre. Mérlegeltem, és végül arra jutottam, hogy ha most nemet mondok, akkor nem lesz mire igent mondani - mint színpadi színész lehúzhatom a rolót.

- Szeptember 11-én, az Erkel színházban volt a premierje a West Side Storynak, amiben a nem éppen kenyérre kenhető rendőr, Krupke vagy. Hogyan talált rád a szerep?

- Novák Péter rendező - akivel még a Beugróból ismerjük egymást - már évek óta emlegette, hogy majd egyszer lesz valami marha jó, közös meló, vagy gyerekestül elmegyünk egy klassz kis táncházba. Ilyesmit persze szoktak mondani emberek, Péter viszont, ha úgy alakulnak a körülmények, meg is valósítja azt, amit elgondolt - és egy napon felhívott, azt hittem, a táncház. Mondja a Péter: nem, a West Side Story! Megijedtem: egy musical, mondtam, én pedig ismerem a korlátaimat - mind ének, mind tánc terén komoly kihívásokkal küzdök. Péter azonban megnyugtatott: szeretné, ha az előadás tökéletes lenne, ezért az több szinten zajlik majd. Énekesek énekelnek, táncosok táncolnak, nekem pedig a darab három prózai szerepéből szánta az az egyiket. Eleve izgalmasnak tűnt a feladat, majd az is kiderült, hogy például Mariát Miklósa Erika énekli - ez elég is volt.

Májusban kezdődtek a próbák, bennem pedig egymás után tolultak fel az emlékek: főiskolásként a Vígszínházban voltam gyakorlaton, és nem tudnám megmondani, hányszor láttam az ottani West Side Storyt Pápai Erikával és Kaszás Attilával, Eszenyi Enikő rendezésében.

Időközben az énekesekkel és a táncosokkal kölcsönösen megismertük egymás világát. Nekem addig a zenés műfajokhoz, pláne az operához semmi közöm nem volt - úgy látszik, még nem állok az egyedfejlődésnek ezen a fokán. Most megtapasztalhattam, mennyire nem igaz a sztereotípia, miszerint az operaénekesek szakállas bácsik, az operaénekesnők nagydarab nénik lennének. Fantasztikus emberek ők: kedvesek, bohémek, állandóan mocorognak, és csak úgy árad belőlük a muzsika. A táncosok pokolian fegyelmezettek, ha munkáról van szó, de az öltözőben ugyanúgy marháskodnak, mint mi - ahogy ezt gyakran tettük is Apáti Bencével, a Magyar Nemzeti Balett magántáncosával, akivel jó barátok lettünk. A darabban pedig mindenki azt csinálja, amihez ért, még ha furcsa is ez manapság, amikor modellek is játszhatnak filmekben, és időnként színészek vonulnak végig a kifutókon. Nem is szeretem ezt a keresztbekatyvaszt: attól, hogy valaki beöltözik, majd elmond három mondatot, és esetleg nem megy neki a bútornak, még nem lesz színész!

- Ahogy a színház oldalán látható, hónapokkal előre elfogytak a jegyek a West Side Storyra.

- A rockkoncertek hangulatát idézik az előadások: estéről estére kétezer ember tapsol visítva. Még az én monológomat is őrjöngő nyíltszíni taps követi - mi, prózai színészek nem vagyunk hozzászokva az ilyesmihez. Egyszer titokban be is vittem a zsebemben a telefont a tapsrendre - természetesen kikapcsolva -, felvettem a diktafonjára az ovációt, és eltettem hidegebb napokra.

Tudható volt persze, hogy a West Side Story siker lesz, de ilyen fogadtatásra senki sem számított. Számomra pedig ajándék, hogy mindennek részese lehetek. Egyik este a takarásban állva hallgattam, ahogy Miklósa Erika és Megyesi Schwartz Lúcia, ez a két istenáldotta tehetség énekel, a fantasztikus zenét, és belegondoltam, hogy ezért még pénzt is kapok... hát kösz, Novák Péter!

- Milyen a viszonyod a West Side Story-beli karaktereddel?

- Annyiszor voltam már rendőr életemben, például Az öreg hölgy látogatásában vagy a Rendőrsztoriban, a Harmadik műszakban pedig Maurice Boscorelli hadnagyot szinkronizáltam - nagyon szerettem egyébként. Krupke viszont negatív figura, sőt, a mi felfogásunkban egyenesen pszichopata, de éppen ezért nagyon hálás feladat őt játszani. Lubickolok ebben a szerepben. A karnagy úr meg is kérdezte, hogy az, aki az életben ennyire kedves ember, hogyan képes a színpadon ilyen torz szörnyeteggé válni. Erre csak azt tudom mondani, hogy jobb, mint ha fordítva lenne.

- A közelmúltbeli párizsi események is mutatják, micsoda tragédiához vezethet az eltérő társadalmi-kulturális hátterű emberek közötti szűk közös halmaz. A West Side Story - ha más kontextusban és léptékben is - egy hasonló okokban gyökerező tragédiát mutat be. És éppen premiert megelőző hetekben-hónapokban jelentek meg a menekültek a II. János Pál pápa téren, lényegében a színház előtt…

- Mindeközben a színpadon folytak a próbák - mintha két párhuzamos univerzumban éltünk volna. Ez az ötvenéves musical pedig furcsa aktualitást kapott a helyzet által, ahogy Novák Péter fogalmazott, alánk csúszott a történelem. Krupke-nak van például egy mondata: "Jött-ment bevándorlók, takarodjatok haza!" Ez a próbák kezdetén még valóban csak egy mondat volt a szerepből, a szeptember 11-i bemutatóra azonban egészen új értelmet nyert - ahogyan maga a darab is. Mindezt természetesen a nézők is érzik. Sokan egyenesek azt hiszik, hogy a menekülthelyzet kapcsán beleírtunk a darabba, ezt azonban ha akarnánk, sem tehetnénk meg, hiszen köt bennünket a szerződés.

- A színjátszás mellett tanítasz is a Gór Nagy Mária Színitanodában...

- Tehetséges emberekkel együtt lenni inspiráló, ahogy tanítani is kihívás őket - bár nem is annyira tanításról, inkább valamiféle iránymutatásról van szó: nyisd ki ezt az ajtót, és majd meglátod, hogy tetszik-e, ami mögötte van. Osztályfőnök is vagyok, és ez rengeteg felelősséggel, plusz feladattal jár. Kicsit tartottam ettől a résztől. Ez valami nagyon speciális viszony, bár sokszor nehezen mutatom ki, de nagyon fontosak a számomra ezek a gyerekek.

Sokat dolgozunk - ez nem egy megúszós suli -, a finom, pici műhelymunkáktól kezdve a több száz fős nagyszínpadig minden szerepel a repertoáron. Tavasszal Kovács Gábor Dénes kitalálta, hogy mutassuk be a Tóth Péter-Miklós Tibor által jegyzett Tom Sawyer kalandjai című musicalt. Ő maga a rendezői feladatokat vállalta, a színészek között pedig ott volt például Nagy Anikó - akinek a néhai férje a dalszövegeket írta -, Egyházi Géza - a Vámpírok bálja főszereplője -, Andrádi Zsanett, Farkasházi Réka, Körtvélyessy Zsolt, Ekanem Bálint, Puskás Péter, Borbély Ricsi. Időt, energiát nem sajnálva próbáltunk, majd léptünk fel a Stefánia Palota és Kulturális Központban és a Szarvasi Vízi Színpadon, nagy sikerrel. De a Thália Színház mikroszínpadán játsszuk a vizsgáink egy részét, az osztályom például az általam rendezett Portugál című darab keresztmetszetét mutatja be decemberben, úgyhogy van izgalom rendesen...

- A szinkronizálás is közel áll hozzád, mostanság azonban kevésbé fér bele az életedbe.

- Így van, de minden mást is szeretek, színpadon lenni éppúgy, mint tanítani. És végtelenül jó dolog a Jóban Rosszban sorozatban játszani, az éjszaka közepén egy erdőben vagy egy állami gazdaság vadászterületén forgatni... A szériának köszönhetően vehettem részt autós üldözésben vagy ülhettem egy motoros kisrepülőgépben is. Néha megy a nyafi, hogy jaj, napi sorozat... Húsz évig ugyanabban a színházban játszani, és kíváncsian fürkészni az aktuális igazgató szemöldökét, hogy éppen milyen a hangulata, az rendben van? Igen? Te tudod, nem vagyunk egyformák...

Sokszor gondolok arra, hogy micsoda egy mázlista vagyok - nem is cserélnék senkivel. Nemrégiben, egy augusztusi napon korán ébredtem, a feleségem és a kisfiam még aludtak, nem akartam felébreszteni őket, így aztán kimentem futni. Szólt a fülemben a zene, és úgy éreztem, szeretném újra és újra megélni ezeket a pillanatokat, amikor megláttam egy piros lámpánál álló, a lakásunknál csak egy lehelettel drágább terepjárót - értek az autókhoz, úgyhogy meg tudtam ítélni az értékét -, benne egy businessman-prototípus fazonnal, aki magából kikelve, habzó szájjal őrjöngött a telefonba. Csak úgy áradt a feszültség az egész helyzetből... Annyira örültem, hogy ez az ember nem én vagyok, pedig még fiatalabb is volt nálam.

- Van esetleg olyan vágyad, ami még megvalósításra vár?

- Talán ez így közhelyesen, sőt, nyálasan hangzik, de minden nap megvalósul egy csomó vágyam, és nem is vagyok hajlandó rossz dolgokkal foglalkozni. A Facebookon van egy hasznos gomb, az unfollow - ezt nemcsak a közösségi portálon, hanem képletesen a valóságban is megnyomom, ha olyasmivel találkozom, ami lehúz. Bár tulajdonképpen már régebben is így alakítottam az életemet, ha nem is ennyire tudatosan. Én, ha esetleg lent is vagyok, nem terhelek másokat a problémámmal, hanem összekapom magam, hogy tudjak dolgozni, valakire rámosolyogni, tisztességesen köszönni. Már csak büszkeségből sem mutatom ki, ha valami bánt. Amúgy meg azt gondolom, nem kell túlságosan komolyan venni a dolgokat, saját magamat is beleértve. Olaszos mentalitású családból jövök, ahol könnyen kidurran a lufi, de egy perc múlva már csak röhögünk, hogy milyen hülyék voltunk. Ilyen vagyok, aki szeret, így szeret. Aki nem: unfollow!

Fotók:

A fekete-fehér képeket Németh Kriszta készítette.

Köszönet mindenért - Turay Ida Színház

Jóban Rosszban: Bozsó Péter-archív, autós kép: Iván Ottó

• bozsó péter
• turay ida színház
• jóban rosszban
• sorozat
• interjú
• posta lajos
• novák péter
• Erkel Színház
• József Attila Színház
• sztártéma
• Hazai sztár