A nyugdíjasotthonból mentek fellépni: 40 év után újra színpadra álltak a szereplők (x)

Dél van, próba után. Megtelik a József Attila Színház büféje élettel. A nagy négyes szereplői - Vándor Éva, Fehér Anna, Kerekes József, Ujréti László - és a rendező, Csiszár Imre érkezik. Amíg ebédelnek, közéjük telepszem. A készülő előadásról kíváncsiskodom. 

Ronald Harwood 1999-ben írt színdarabját Dustin Hoffman vitte filmvászonra nagy sikerrel. A nagy négyes keserédes történet. Vajon vannak véletlenek? Talán nem: a filmben Ujréti László kölcsönözte a hangját Reginald megformálójának, azaz Tom Courtenay-nak. A most készülő színpadi adaptációban ugyanezt a karaktert formálja meg. A még mindig elfoglalt és ezért állandóan mozgásban lévő művész egy mondattal fojtja el a kérdéseimet: „Remek darab. Remek szerepek. Remek kollégák. Szerintem ne mondj rólunk semmit. Nézzék meg! A jó színész ugyanis sosem lövi le előre a poént!” És már tovább is illan. 

Mégiscsak „lelőném” a poén egy részét, és elárulnám a történet elejét: négy operaénekes negyven évvel ezelőtt hatalmas sikert aratott Verdi Rigolettójával. Tündöklő karrierjük mára a múlt homályába vész, ahogy barátságuk is: pletykák, sérelmek, titkok lappanganak a háttérben.  Cecily, Reggie és Wilfred egy művészotthon lakói, ahol évről évre megemlékeznek Verdi születésnapjáról. Ez az év azonban más, hisz visszatér Reggie exfelesége, a világsztárrá lett Jean, és egy kvartett erejéig újra összeállhat a nagy négyes. Vajon sikerül? 

Hallgatva a beszélgetésüket a darabról, egymásról, a mindennapokról, kibukik a kérdés: van-e az életükben olyan ember, aki elment és visszajött? Tudták-e ugyanonnan folytatni? 

Kerekes József: Az előadás középpontjában három, az élete vége felé járó - vagy legalábbis a szakmai élete végén járó - ember áll, aki egy nyugdíjasotthonban él összezárva. Egyre szürkébben élik az életüket, de egyszer csak berobban a rég nem látott negyedik, ami ad egy olyan új inspirációt, amitől elkezdenek felszabadulni. Az újrakezdés egyfajta remény: igenis, van sansz mindenféle nyitásra, a boldogság pedig bennünk van. Tudod, szokták mondani: az ember annyi idős, amennyinek gondolja vagy érzi magát. Csak rajtunk múlik, hogy belefeledkezzünk az önsajnálatba - ami egyébként visszatérő téma a darabban -, de akkor lehet, hogy úgy is maradunk. Ha kicsit derűsebben, elszántsággal próbálunk nekiveselkedni, lehet, hogy a lelkünk is derűsebbé és reménykedőbbé válik. 

Fehér Anna: Ez a négy ember visszamegy a múltjába, hogy onnan erőt, hitet, életet nyerjen. Mindenki úgy, ahogy tud. Az esendőségük és a vágyakozásuk annyi energiával teli, hogy ebből mi is erőt merítünk. Bár kiszolgáltatottak a testüknek, az öregedésüknek, de ezt felülírja az élni akarásuk és a vágyuk a régi sikerük átélésére. Képzeld el, hogy egy világsiker, állva tapsoló közönség után egy otthonban kell elviselni a másik rigolyáit. Személy szerint nekem felkavaró egy ilyen találkozás. Egyfelől fájdalmas, ahogy visszaidéződik a múlt, és úgy érzem, a mi előadásunkban varázslat is. 

Vándor Éva: Most elmondod a végét? 

Fehér Anna: Nem. 

Vándor Éva: Én tudom folytatni. Kiváltképp, ha egy jó élmény kötött össze bennünket, márpedig ebben az előadásban a Rigoletto az volt. És a magánéletemben is tudom ott folytatni, ahol abbahagytam. 

Fehér Anna: Komolyan? 

Vándor Éva: Ezer példám van rá. 

Fehér Anna: Igaz, nekem is van egy-két barátom - nem sok, de van -, akivel teljesen mindegy, mikor találkoztunk utoljára, mégis olyan szorosak a gyökerek, hogy az megtart minket. 

Vándor Éva: Ugye? Most hülyeséget mondok: egy osztálytárs a főiskolán. Úgy ünnepeljük egymást, amikor összefutunk, mint egy családtag. Egy furcsa eufória összefutni, amiben az a bizonyos négy év mindig benne van. Tulajdonképpen ebben a Rigolettóban is ez az érzés köszön vissza. Amikor először vetkőzöl le valaki előtt pucérra - lélekben és testben egyaránt -, az meghatározó élmény. A lelkünket levetkőztetni, megmutatni, hogy milyen vagy te valójában… nos, az egy olyan kapocs, ami nem megismételhető. Nekem ez az előadás is ugyanezt az érzést idézi. 

Kerekes József: Nekem nem nagyon volt ilyen találkozásom. Kicsit más aspektus, de a halál egy negatív találkozás a saját fiatalságunkkal. Ha valaki meghal az ember környezetében, akkor nemcsak a halott, hanem saját magunk felé is van egy elszámolás: én hol tartok. Előkerül a közös múlt, az emlékek. A mi előadásunkban is benne van ez az érzés, csak hál' istennek, nem halál kapcsán. Ez egy újrafelfedezés, hiszen közel negyven év után találkozunk mi hárman Jane-nel, vagyis az Annával. Ez egy nagyon szép, alapvetően szomorkás darab arról, hogy négy magányos ember hogy kaparja magát annyira össze, hogy elő tudjanak állni egy majdnem teljes produkcióval. 

Csendben hallgatom tovább a beszélgetésüket, és azon gondolkozom, vajon a nagy négyes régi sebei begyógyulhatnak-e hosszú évekkel az utolsó találkozás után, a fájdalmas titok ellenére fellobbanhat-e újra a szerelem? A választ Csiszár Imre rendezésében november 22-én a József Attila Színház Gaál Erzsébet Stúdiójában megkapjuk. 

(Képek forrása: Kállai-Tóth Anett / József Attila Színház)

• csiszár imre
• színház
• nosztalgia
• kerekes józsef
• fehér anna
• vándor éva
• humor
• fájdalom
• múlt
• opera
• musical
• Hazai sztár