Az anyaság nem vizsga, hanem egy szerep, amit önként vállaltam: elfáradni szabad, kiégni nem muszáj
A szülőség nem határidős projekt, amit meg kell oldani, ha beleszakadok is, hanem az életem része. Úgyhogy én lobogni és parázslani szeretnék, nem kiégni.

GettyImages-1209823183
Ez is érdekelhet
beauty and style
Top olvasott cikkek

Az elmúlt napokban több cikket is olvastam a szülői kiégésről. Felbosszantottak ezek az írások. Nem maga a tény: a szülői kiégés biztosan létezik, bár az elmúlt években számtalan pszichológiai kísérletről bizonyosodott be, hogy nem is úgy volt, illetve az, hogy az abból nyert adatok nem igazán állják meg a helyüket - gondolok itt a híres stanfordi börtönkísérletre és a pillecukortesztre. Szóval még az is lehet, hogy tíz-húsz év múlva a szülői kiégésről is kiderülhet, nem is az, vagy nem annyira a szülőséghez kapcsolódik. Ami igazán bosszantott, ezeknek az írásoknak a felületessége.

Pontosabban az, hogy azon túl, hogy leírják a jelenséget, és azt javasolják, töltődjünk újra, az eredményük semmi más nem lesz, mint egy kollektív megkönnyebbülés, ami egyáltalán nem hoz megnyugvást, ellenben olcsó vigasz. Hogy legalább másnak is szar. Legalább ebben sem vagyunk egyedül. Sóhajtunk, lapozunk, és megisszuk a bögréből a kihűlt kávét, és önként, emelt fővel lépünk vissza a mókuskerékbe.

Én a magam részéről nagyon várom, hogy a nőknek valóban lehetőségük legyen a szakmájukban vagy a választott hivatásukban a kiteljesedésre. Szándékosan kerülöm a karrier szót, mert azt is gondolom, hogy a mindennapos pénzkereset, a munkavégzés nem jelent karriert. Az anyaság körül az elmúlt években kialakult mítoszt csak ez tudja ledönteni, nem a háromezer főt érintő kérdőívek. Amíg azonban a nőknek másban nincs lehetőségük a kibontakozásra, mint a ház körüli teendőkben, legyen az gasztronómia, kertészkedés, lakberendezés és persze a gyereknevelés, addig a tökéletes háziasszonyok és anyák korát éljük.

Bosszantóak azok a javaslatok is, amiket kínálnak: legalább heti egy-két órát szánjunk feltöltődésre. Ezen tényleg csak keserűen nevetni lehet. Persze nem tudnak mit javasolni, a szülői szerepből nem lehet hat hónapra fizetés nélküli szabadságra menni. Heti két óra annyi, mint halottnak a csók. Ráadásul ennyi szabadság után visszatérni a taposómalomba sokkal rosszabb, mintha egyáltalán nem szakadtunk volna ki onnan. Ezt alátámasztják azok az otthon ápoló anyák, akikkel az elmúlt hónapokban beszéltem. De ha nekem nem hisznek, gondoljanak arra, hogy éves szabadságként legalább két hetet javasolnak a nálam sokkal okosabbak. Szigorúan tudományos alapon ennyi idő elegendő ahhoz, hogy valóban kipihenjük magunkat. Nem áll ez ellentmondásban a heti két órával? Dehogynem, csak mint mondtam, az anyaságból nem lehet kivonulni, és ezt mindenki tudja. Ezért küldenek minket tűsarkúban táncolni a barátnőkkel vagy az erdőbe túrázni.

Néhány évvel ezelőtt írtam egy cikket. Arról szólt, hogy miért van egyetlen gyerekem. Természetesen utána megkaptam a magamét, ahogy felénk mondják, minden voltam, csak nacsasszony nem. Számítottam rá, mert egygyerekesnek lenni manapság éppen csak megtűrt állapot, az egygyerekes családmodell mellett érvelni pedig nagyjából egyenértékű azzal, mintha amellett kardoskodnék, fél lábbal, fél karral, fél füllel és fél szemmel lehet csak teljes értékű életet élni.

Nemrégiben arról is írtam, hogy a felnőtt életbe nagyon ki lehet fáradni. És ez így is van. A munkába, a bürokráciába, az egyforma hétköznapokba, a karanténba, a Covidba, egy lakás felújításába, egy párkapcsolatba, mindenbe. A szülőségbe is ki lehet.

Kiégni azonban nem muszáj.

Ha a szülőséget veszem alapul, azt látom, hogy saját magunkat hajszoljuk bele egy teljesítménykényszeres állapotba. Ez persze igaz az élet más területére is, miért pont a szülőségünk maradna ki belőle? Pedig biztos vagyok benne, hogy egyetlen gyerek sem úgy jön a világra, hogy elvárásai lennének a saját szülei felé. A gyerekeink nem akarnak tőlünk túl sokat: azt, hogy szeressük őket és a társaságunkat. Az összes többi habot mi verjük körülöttük.

Mára divat lett kizsigerelni saját magunkat. Elég beleolvasni bármelyik anyás csoportba, elég elolvasni néhány anyasággal kapcsolatos cikket. A többségük arról szól, hogy még akkor is, amikor már az arcomon csúszok, olyan fáradt vagyok. És arról, hogy mit áldozok fel a gyerekeim érdekében: az alvásomat, a pihenésemet, a fodrászomat, a hetek óta az éjjeliszekrényen porosodó könyvemet, a szexet a férjemmel, a felnőtt párkapcsolatomat, a barátaimat. Ki várja ezt el tőlünk? Az biztos, hogy a gyerekünk nem.

Azt veszem észre, a szülőség nem egy szegmense az életünknek, hanem egy megoldandó projekt. Feladattá vált. Amiben jól kell teljesíteni. A saját, de inkább a mások mércéje szerint. És ennek a projektnek úgy vágunk neki, hogy önmagunkat nem vizsgáljuk meg. Helyette szakirodalmat, pszichológiát, pedagógiai módszertant olvasunk. Bújjuk a könyveket az etetésről, a jó altatásról, a hozzátáplálásról, a hordozás fontosságáról, a lelki fejlődésről, felkészülünk, mint egy szigorlatra. Pedig sokkal egyszerűbb és húsba vágóbb kérdésekre kellene megfelelni.

Nekem például arra kellett, mennyi időm van, és itt nem a heti időbeosztásra gondolok, hanem arra, mennyi idő van hátra az életemből, végig tudom-e kísérni a gyerekemet egészségben, szellemileg épen addig, amíg szüksége van rám.

Meg kellett vizsgálnom az anyagi helyzetünket, és fel kellett mérnem, mennyi pénzből gazdálkodunk jelenleg, milyen lehetőségeink vannak az elkövetkező évekre. Mert egy gyerek pénzbe kerül. Sok pénzbe. Tudok-e a gyerek(ek) jövőjéről megfelelően gondoskodni úgy, hogy abba beleférjen az öngondoskodás? És persze azt is, ha bármilyen oknál fogva egyedülálló anya leszek, hány gyereket vagyok, illetve leszek képes eltartani?

Van-e segítségem, vagy egyedül kell szembenéznem a gyerekneveléssel? A férjem milyen munkát végez, mennyi terhet tud levenni a vállamról. Van-e körülöttem nagy család, számíthatok-e a későbbiekben a szüleim, testvéreim, barátaim segítségére? Milyenek a lakáskörülményeink, és számíthatok-e az elkövetkező években változásra?

Milyen vagyok én magam? Mennyi alvásra, pihenésre van szükségem? Szeretnék-e dolgozni, és ha igen, egy vagy több gyerek mellett milyen munkát tudok végezni? Mik a terveim a gyerekkel, szeretném magánóvodába, alapítványi iskolába járatni, vagy megfelel a közeli általános iskola? Mit jelent számomra jó anyának lenni?

És amikor ezeket a kérdéseket megválaszoltam, nem volt vége, mert ott cseperedett mellettem a kislányom, és arra is figyelnem kellett, ő maga milyen. Milyen figyelemre vágyik, társaságkedvelő vagy visszahúzódó, mennyire hajlamos az önállóságra, hogyan passzolunk egymáshoz, és nekem min kell változtatnom, mert én vagyok a felnőtt és az, aki képes a változásra, hogy minél jobban összekovácsolódjunk, és olyan anyja legyek, akire neki szüksége van? Hogy belőle valóban olyan ember váljon, aki ő maga, hogy ki tudjon bontakozni, és ne olyan ember legyen, akit én szeretnék, hogy váljon belőle.

A cikk az ajánló után folytatódik

Még így is baromi nehéz és fárasztó. Még így is sokszor ki kell pihennem magamat. Nem őt, hanem magamat. Azt viszont biztosan tudom, hogy elfáradni szabad. Pihenni kell. Azt is tudom, hogy semmiféle teljesítménykényszeres össznépi kalandba nem akarok belekeveredni, és hogy az anyaság nem egy vizsga, hanem egy szerep, amit önként vállaltam. Nem mérce, ahogy a család mércéje nem a gyerekek száma, az anyaságom sem mérhető azon, hányat szültem.

Úgyhogy kiégni sem vagyok hajlandó. Megelégszem azzal, hogy néha elfáradok. És akkor nem táncolni megyek a barátnőkkel, hanem pihenek. Éppen elég külső kizsákmányolásnak teszem ki magam nap mint nap, nem leszek a saját magam rabszolgahajcsára is. Az életet és benne a szülőségem pedig annak fogom fel, ami, és nem határidős projektnek, amit meg kell oldani, ha beleszakadok is. Én lobogni szeretnék, aztán parázslani, nem kiégni.

Fotók: Getty Images Hungary

 

Ezt is szeretjük