A terhesség első 3 hónapja: ezt utáltam a legjobban

Különös, de valamiért éreztem, hogy a komolyabb reggeli rosszullétekről és a hányástól nem kell majd tartanom. Szerencsére ez nagyjából be is jött.

Bár gyorsan hozzá kell tennem, hogy a reggeli rosszullét kifejezés meglehetősen eufemisztikusan hat, amikor az ember lánya fél napon át émelyeg.

Mindegy, ezt a részt olcsón megúsztam. Például ahhoz a kedves, kardiológián dolgozó asszisztensnőhöz képest, aki nosztalgikus mosollyal az arcán mesélte, hogy mindkét fiával való terhessége során napjában többször is hányt addig, amíg a baba meg nem mozdult. Mint mondta, a végén már elég volt csak rápillantania a fogkefére.

A kívánósságról ellenben az amerikai filmeknek köszönhető prekoncepcióimnak hála úgy hittem, alapvetően mókás dolog. Meglepő ízkombinációkat kipróbálni, lekvárt enni savanyú uborkával nem tűnt túl veszedelmesnek. Egész addig, míg meg nem tapasztaltam.

Emlékszem, a hatodik héten jártam, amikor egy napsütéses kedd délután olthatatlan vágyat kezdtem érezni egy üveg mogyorókrém után. Nem is rémlett, mikor ettem utoljára ilyesmit, de a zsigereimben éreztem, ha nem kapom meg, nagy bajok lesznek.

Annyi lélekjelenlétem azért még volt, hogy - mivel nem nagyon ehetek cukros dolgokat - a neten kerestem olyan boltot, ahol sztíviával édesített változatot lehet kapni. Persze aranyárban… de amikor megérkezvén feltéptem az üzlet ajtaját, ez már semmit nem számított.

Ahogy kanálhoz jutottam, kibontottam az üveget, és kéjes élvezettel hagytam, hogy a számban szétáradjon a mogyorókrém gyerekkoromból ismerős íze. Az öröm egészen a második kanálig tartott. Mert ahogy az első hátra ért a nyelvgyökhöz, valami borzalmas utóízt éreztem ki belőle, ami megmérgezte az egészet. Még további két kanál mogyorókrémmel teszteltem, aztán visszazártam az üveg tetejét, és majdnem elsírtam magam. Rég voltam ilyen csalódott.

Undorodva betettem a hűtőbe. Szerencsére nem kellett sokáig tűrnöm csúfondáros jelenlétét az otthonunkban, férjem önfeláldozó módon napokon belül eltüntette. Mint mondta, ő nem érezte az utóízt. Ilyen az én formám.

Ám a mogyorókrém-incidens pusztán előszele volt annak, ami a következő hat hétben várt rám. Egészen a 12. hétig szinte naponta más-más ízt kívántam meg, majd ahogy végre hozzájutottam, megint jött a csalódottság: nem, mégsem ez volt. Másfél hónapon át vártam, hogy mint Phoebe a Jóbarátokban, egyszer csak rájövök, hogy húst kívánok, ám az aha-élmény elmaradt. Nem volt olyan étkezés, ami után elégedetten álltam volna fel az asztaltól. A végén már inkább olyan ételeket ettem, amiket nem kívántam meg - mondván, abból talán nem lesz pofára esés.

Ahogy azonban lezárult a harmadik hónap, az ételek egyik napról a másikra újra a barátaim lettek, és az émelygést is elfújta a szél. Most egy vidám, pocaknövesztős második trimeszterre készülök: terveim szerint egy csomó pozitív élményt gyűjtök be az utolsó hónapok előtt. Mert úgy hallom, az sem lesz egy tál cseresznye.

• terhesség
• terhességi tünetek
• babavárás
• Gyerek