A méhem megvet engem - Eszti szubjektív a bölcsibe szoktatásról

Én adtam le a jelentkezési lapot még tavaly. Én hívtam fel őket év elején, hogy áll a dolog, megkapjuk-e a bölcsődei helyet, visszamehetek-e dolgozni. De komolyan nem számítottam rá, hogy lesz képük azt mondani: igen, három hét múlva kezdhetjük a beszoktatást.

Aznap este sírtam. Aztán, ha jól emlékszem, másnap is. Nem akartam elhinni, hogy tényleg itt az idő. Kész, véget ért a babázás, a fiamat vadidegenekre kell bíznom?! A gyerek előtti énem döbbenten ült az agyam egyik hátsó szegletében, szólni sem bírt.

Két évig otthon

Itthon évtizedek óta - a ’95-ös Bokros-csomag jóvoltából kis szünettel - a gyerek kétéves koráig jár a gyed. A szociális hálónak ez a fonata hazánkban kimondottan erős, hiszen Európa-szerte a fizetett szülési szabadság 14-22 hét között mozog. E két év leteltével azonban kevés család engedheti meg magának, hogy az anya - vagy az apa - még egy évig, az óvódáskor kezdetéig otthon maradjon a gyerekkel. Mi sem.

Kétéves a fiam. Élveztem az elmúlt 24 hónapot. Nem minden percét, de az összesített mérleg egyértelműen pozitív. Igazából mindig is azt terveztem, hogy két évig maradok otthon vele, úgy sejtettem, ennyi bőven elég lesz a 0-24-es együtt létezésből. Erre szembesülnöm kellett a ténnyel, miszerint még egyáltalán nem állok készen a váltásra. Olyannyira nem, hogy az esti altatásoknál egy tompa, szorongató érzés jött valahonnan az alhas tájékáról. Teljesen egyértelmű volt: a méhem üzen. Azt mondta, megvet engem, amiért képes vagyok ezt a kicsi fiút - akit alig két éve még ő hordozott - idegenekre bízni. Ezt a gyereket, akit már a születése előtt is csodálva szerettem, és mióta itt van, napról napra válik erősebbé az érzés.

Két hét beszoktatás

Döbbenetes belegondolni, hogy ezt a két évig tartó anyatejillatú, fagyban-kánikulában babakocsit tologatós, egy órán át reggelizős korszakot mindössze két kurta hét alatt le lehet zárni. Hogyan? És még csak ne is szorongjak? Mert hát megérzi a gyerek, nem akar majd elengedni.

Lázasan olvastam minden bölcsibe szoktatással kapcsolatos szakirodalmat, mely segíthet oldani a kételyeket, és lerendezni magamban a dolgot, hogy aztán a gyerek felé azt üzenjem a viselkedésemmel: minden rendben, jó helyen leszel napközben. Mit mondjak, sokat segítettek. Egy hétig akkora volt a gyomrom, mint egy sárgabarack. Igyekeztem felkészülni az előre beígért, elválást kísérő nagy sírásokra, az utánam nyúló, ragacsos kis kezekre. Hosszú órákat töltöttem a bölcsőde aulájában, egy kényelmetlen padon ücsörögve, hátha kellek. Nem kellettem. Fürkésztem minden reakcióját, figyeltem az apróbb-nagyobb viselkedésbeli változásokat. Voltak, de semmi drámai. Gyakoribb éjszakai ébredések még tarkítják az életünket, ám alapvetően úgy látom, szívesen megy bölcsibe. Nem sír, nem szorong, sokszor repetázik. Na, persze azért én a továbbiakban is résen vagyok.

Jövő?

Valamikor el kell kezdeni a leválást, kétségtelen. Nem maradhatunk örökké ebben a szimbiotikus, reggelente takaró alatt kuckózós, pizsamában legózva gyümölcspürét szürcsölős térben és időben. Jó volna, de sajnos nem lehet.

A gyerek előtti énem valószínűleg örök némaságra ítéltetett, de igyekszem megtalálni egy harmadik nőt odabent, aki képes megosztani magát a család, a munka és önmaga között. És talán még élvezi is, hogy lám, a gyerek, akinek az első hónapokban csak rá volt szüksége, akinek a léte annyira függött az övétől, most kicsit elengedi a kezét. Kilép a nagyvilágba, hogy a Szivárvány csoport megbecsült tagja legyen.

• bölcsőde
• anya
• szorongás
• eszti szubjektív
• vélemény
• Gyerek