"Kötődési sebeink gyógyítása belülről, önmagunk felől indulhat el" - Könyvajánló
Dr. Lukács Liza nemrég megjelent könyve, a Hogyan szeretsz? - Kötődési sebeink gyógyítása útmutatást ad, hogyan ismerhetjük meg egyéni kötődéstörténetünket, és ha szükséges, hogyan írhatjuk át.

GettyImages-569256009
Ez is érdekelhet
beauty and style
Top olvasott cikkek

Éppen az elmúlt hetekben készítettem egyfajta számvetést. Különösebb okom nem volt rá, mégis úgy éreztem, szükségem van valamiféle elszámolásra. Nyolc éve vagyok anya.

Amikor a kislányom iskolás lett, még csak éreztem, amit most már látok is: vége a kisgyermekkornak. Elmúlt. Olyan gyorsan, ahogy egy hullócsillag kigyúl, majd eltűnik az augusztusi éjszakában. Lopva nézem, ahogy fabrikál az asztalnál: az arcáról teljesen eltűntek a kisbabás vonások, a mozdulatai is finomodtak. Már nem dugja ki a nyelvét, amikor elmélyülten dolgozik valamin. Már vannak problémái, szerelme és kis titkai is.

Vajon jól csináltam-e, teszem fel magamnak a kérdést sokadszor, és tudom, erre majd egyetlen ember tud válaszolni. Ő maga. Hosszú évek múlva, amikor már felnőtt lesz. És azt is tudom, hogy azt, amit mondani fog, ki fogom bírni. És ezt dr. Lukács Lizának köszönhetem.

Ahogy sok mindent mást is. Például azt, hogy megtanultunk enni. Hogy képes vagyok megkülönböztetni a biológiai éhséget attól az esti zabálástól, amit menekülésre, önjutalmazásra vagy a szorongásom enyhítésére használok. Hogy fontos lett számunkra az étkezések mikéntje. Hogy az együtt evések nem feszültség forrásai, hanem tartalmas együttlétek. A nagy vigyorgásokat, mikor hallom az előszobában, miközben a kabátom felakasztom, hogy „Gyere, lukácslizázzuk le az étkezőasztalt, mert anyád kiakad, ha ezt meglátja”.

Hogy felismertem az érzelmi hiányaimat. Hogy képes voltam megnevezni az igényeimet, és empátiával tudok viseltetni önmagam iránt. Hogy feladtam a multitasking elképzeléseimet magamról és másokkal kapcsolatban is, és nyíltan kifejezem, ha úgy érzem, nem figyelnek rám. Hogy meg tudtam nevezni, mi az a teher, amit a súlytöbbletem jelent. Hogy a kilóimmal nem kell küzdenem. Hogy megnyugodtam.

Hogyan szeretsz? - teszi fel a kérdést most megjelent könyvében dr. Lukács Liza krízistanácsadó, szakpszichológus.

A legjobbkor. Az elmúlt évben, a koronavírus-járvány kitörése óta mindenki rákényszerült arra, hogy megvizsgálja a kapcsolatait. Kit a karantén okozta kényszerű összezártság, kit a távolság vett rá a szembesülésre. Azon kívül, hogy a kapcsolatok és azok minősége reflektorfénybe kerültek, még egy fontos hozadéka volt a járványnak: tapasztalatot szereztünk arról, mennyire érezzük magunkat biztonságban, láthattuk, milyen válaszokat adunk a válsághelyzetre, élesben tesztelhettük, milyen megküzdési stratégiákkal rendelkezünk, és azok alkalmasak-e arra, hogy kezeljük az életünkben jelen levő stresszhelyzeteket.

Hogy milyenek a kapcsolataink, az abból gyökerezik, milyen a kötődési stílusunk, milyen kötődési problémáink vannak. És vannak, ezt nem kell bizonyítani, elég, ha körülnézünk.

Lukács Liza pedig képes arra, hogy a kötődési sebekről, amik olyan nagyon meg tudják nehezíteni számunkra a kapcsolódást, úgy meséljen, hogy ne szorongással olvassuk a sorait - már megint mi fog kiderülni, ma éppen miért vagyok szaranya -, ne ijedjünk meg a témától - most komolyan anyámat kell cseszegetnem, mire jó az, és miért kéne rosszat mondanom rá? - és ne száraz-unalmas, esetenként kioktató stílusban - oké, akkor lássuk a szőranyát meg a drótanyát - írjon.

Nagyon szeretem a szerző stílusát: érthető, egyszerűen megfogalmazott, jó mondatok, kifejező fejezetcímek, gördülékenység és fesztelen, oldott szöveg jellemzi, ami sosem csap át könnyed bulvárpszichológiába vagy felszínes csevegésbe. Úgy tud beszélni erről a hatalmas és sokszor, sokak által feldolgozott témáról, hogy közben végig azt érezzük, egyenrangú partnernek, felnőttnek tekint minket. Nem ítélkezik, nem pirít ránk, nem olvassa ránk, veszi lajstromba a bűneinket, épp ellenkezőleg: nyitottsággal, elfogadással és megértéssel fordul felénk. A könyv minden sora mögött érezhető, hatalmas tapasztalat van, és még valami, amire igen kevesen képesek a szakemberek közül is: a maradéktalan, csak nekünk szóló figyelem ereje.

Ahogy Lukács Liza egyik előző könyve, Az éhes lélek gyógyítása, ez a kötet is többfunkciós. Olvashatjuk úgy, mint a pszichológia egyik nagy témájáról, a kötődésről szóló írást, de egyben önismereti könyv és gyakorlati kézikönyv is: minden fejezet végén találunk kérdéseket, amik segítségével feltárhatjuk, milyen apai és anyai útravalóval, batyuval érkeztünk meg a felnőttkorba, gyermekként hogyan láttuk a szüleinket, milyen élményeink vannak velük kapcsolatban, milyen értékeket közvetítettek felénk, és ezeknek a kérdéseknek a megválaszolásával képet kapunk arról, hogyan tudunk, tudunk-e kapcsolódni másokhoz, milyen a szeretet, ami belőlünk fakad?

Annak ellenére, hogy a remek stílus miatt a könyv olvastatja magát, nem könnyű olvasmány. Ne számítsunk egy délután alatt felfalható önismereti bestsellerre, amiből ölünkbe pottyan a bölcsek köve vagy a mindentudás ajtajának kulcsa. A téma önmagában nagy, szerteágazó, ugyanakkor nagyon nehéz, és a könyv minden oldala arra sarkall, hogy nézzünk szembe önmagunkkal. Ez sosem könnyű.

A könyvben szereplő esettanulmányok és a szerző történetei megérintenek, facsarnak egyet a szívünkön, vagy meghökkentenek, mert önmagunkra, a szüleinkre ismerünk, a velünk megtörtént dolgok köszönnek vissza, vagy a múltban elkövetett hibáinkat látjuk a papíron. Időt igényel azért is, mert a már említett kérdéseket sem pár perc alatt fogjuk megválaszolni.

Lukács Lizával ezen a nehéz úton is biztonságban érezhetjük magunkat, biztos kézzel vezet minket végig az életünkön egészen a gyermekkorunktól a párkeresésen, párkapcsolati kudarcokon át a szülővé válás nagy mérföldkövén, az én nem leszek olyan, mint anyám zsákutcájától egészen addig, amíg bennünk gyúlnak a gyertyák.

A cikk az ajánló után folytatódik

Mert a legfontosabb dolog az életben a kapcsolódás. Ez tud minket életben tartani, ez tud minket értékes emberré tenni, ez tudja tartalommal megtölteni az életünket, és szeretni is csak akkor tudunk, ha vannak kapcsolataink.

Olyan könyvet akartam írni - írja az utolsó lapokon a szerző -, amely - ahelyett, hogy megismételné mindazt, amit előttem már sok okos és nagyszerű pszichológus elmondott a kötődésről - inkább egy „értő tanú” az olvasó számára. Amely szavakba önti az érzéseidet, segít megfogalmazni a még ki nem mondott gondolataidat és arra bátorít, hogy ki is mondd ezeket. Amely kitölti benned a hiányzó részeket, és elindít egy úton a kötődési sebeid gyógyítása felé. Egy tanú, aki hisz neked és benned. Aki megért és támogat. Elmondja, hogy mások is éreznek így, nem vagy egyedül, és ezért nem is kell magányosan, lehajtott fejjel bandukolnod ezen az úton. Mindaz, amit érzel jogos, és értelme van, üzenete van a számodra.”

Sikerült. Köszönöm. A kislányom nevében is, akinek fogom a kezét, és kísérem addig és oda, ameddig engedi. Akinek talán - e könyvnek is köszönhetően - nem fogok sebeket okozni, akit nem fogok hiányokkal, traumákkal útjára indítani. De ha mégis, tudom, hogy azok gyógyíthatók, és tudom, hogy egymásra tudunk találni.

Fotók: Getty Images Hungary, Kovács Gábor

Hanyas vagy, hetvenötös? Hetvenhármas? És hol tartasz az életben? 

Ezt is szeretjük