"Nem törvényszerű meghízni a járvány alatt" - Interjú Dr. Lukács Liza krízistanácsadó szakpszichológussal
Akinek az evéshez való viszonya alapvetően rendezett - vagyis akkor eszik, amikor éhes és nem érzelmi hiányokat pótol az étellel, az evéssel -, az nem szedett fel plusz kilókat a járvány alatt.

lukács liza
Ez is érdekelhet
beauty and style
Top olvasott cikkek

Tavaly tavasszal, a karantén bevezetésekor sokan bébibummot jósoltak. Én rengeteg válást és azt, hogy online tanfolyamok helyett rengeteget fogunk enni - jobb híján. Mert ételt, azt rengeteget halmoztunk fel. Már akkor tudtam, hogy szeretnék a járvány alatti evési szokásokról, azok változásáról interjúzni. Dr. Lukács Lizakrízistanácsadó szakpszichológussal beszélgettem.

Úgy vettem észre, a járvány egy éve alatt hangsúlyosabbá vált az evés témája. Jóval több élelmiszert halmozunk fel és fogyasztunk. Az otthoni munkavégzés miatt többen főznek otthon, a bezártság, a stressz okozta stressz levezetésére vagy unalomból sokkal többet nassolunk, mint békeidőben. Nemcsak az elhízás miatt konganak a vészharangok, a Covid-életmód mintha végre a figyelmet ráirányította volna az evés fontosságára. 

- Hogy a Covidnak köszönhető-e, nem tudom, de az utóbbi hónapokban az evés témája iránt hatalmas lett az érdeklődés - mondja a szakértő. - Úgy tűnik, most mindenki erről szeretne beszélni, kérdezni. Örülök neki, de azt gondolom, az evésnek már rég közbeszéd részévé kellett volna válnia. Én eddig is azért dolgoztam, hogy az evésről és a súlyproblémákról nyíltan, értékítéletektől mentesen, szabadon beszéljünk. Nagyon itt lenne az ideje annak, hogy mindenki megvizsgálja az evéshez fűződő viszonyát és azt magában helyre tegye. Erre már a járvány előtt is nagy szükség lett volna. A pandémia és a hozzá kapcsolódó korlátozások reflektorként világítottak rá a kapcsolatainkra, és úgy tűnik, az evési szokásainkra is. Ha a koronavírus miatt beszélünk az evésről, a túlsúlyról hát legyen.

- Meghíztunk és ennek már neve is van: Covid-túlsúly. Ez borítékolható volt?

- Nem hiszem, hogy az elmúlt egy évben bárkinek törvényszerűen hízni kellett volna. Akinek az evéshez való viszonya alapvetően rendezett - vagyis akkor eszik, amikor éhes és nem érzelmi hiányokat pótol az étellel, az evéssel -, az nem szedett fel plusz kilókat a járvány alatt. Viszont itt van egy egész generáció, akikre nagyon kell figyelni. A középiskolásokra gondolok, akik egy éve ülnek otthon. A 12-15 éves korosztály pedig eleve egy veszélyeztetett csoport a felnőttkori elhízás szempontjából.

Tizenöt évvel ezelőtt még azt tanítottam az egyetemen, hogy annak a fiatalnak, akinek egy túlsúlyos családtagja van 40% az esélye arra, hogy nála is túlsúly alakuljon ki. A legfrissebb kutatási eredmények szerint azonban az, aki normál súlyú, és az egyik szülője túlsúlyos, 80%-os eséllyel lesz túlsúlyos maga is. Ebben pedig elsődleges szerepe a családban jellemző életmódbeli szokásoknak van.

A túlsúlyos gyerekek után a középiskolás korúak azok, akiknél jó eséllyel elindulhat a hízás. Ennek több oka van. A szülők, elsősorban az anyák ilyentájt már belefáradnak a feszesebb gondoskodásba, fellazulnak. Addig maximálisan kiszolgálják őket, ellenben sokan úgy lépnek be a kamaszkorba, hogy nem tanítják meg őket arra, hogyan készítsenek maguknak ételt, úgy nőnek fel, hogy a kaja az, ami a tányéron megérkezik az arcom elé. Pedig a kisebbeknél is igaz, hogy sokkal szívesebben megeszik azt az ételt, aminek az elkészítésében részt vehettek. Az elhízás prevenciója tehát lehetne az, hogy bevonjuk őket. Nyilván nem arra gondolok, hogy egy többfogásos vacsorát képes legyen megfőzni, de egy kiskamasz tudjon megcsinálni magának egy szendvicset, legyen tisztában azzal, hol tartják az ételt, mi van otthon a hűtőben. Fontos a rendszeres étkezés: ha egy gyerek megszokja, hogy van reggeli, ebéd és vacsora, a későbbiekben nem csodálkozik, ha asztalhoz kell ülni.

Azt hiszem, a kamaszoknál azt a legnehezebb elérni, hogy ne a monitor előtt, ne más tevékenység – olvasás, csetelés – közben egyenek. Ha azt elérjük, hogy leül az étkezőasztalhoz és amíg eszik, nem csinál mást, az már jó. Az étkezőasztalnál viszont semmilyen körülmények között nincs helye a tabletnek, telefonnak, és ez természetesen a felnőtt családtagokra is igaz. Borzalmasan szomorú látvány, amikor egy család úgy eszik, hogy annak minden tagja bámul valamilyen képernyőt miközben lapátolja befelé az ételt. Így mindenki jellemzően többet eszik, mint amennyi elég. Az elmúlt években több nemzetközi kutatás megerősítette, hogy a gyermek-elhízásban kiemelt szerepe van a különböző képernyők előtti táplálkozásnak, etetésnek. De nagyon fontos, hogy ne akkor kezdjünk kapkodni, amikor a gyerek súlya már elszállt, amikor már nassolásból és tabletezésből áll a napja, hanem mindezt előzzük meg.

- A kisebbekkel könnyebb?

- A szülők feladata, hogy keretek között tartsa a gyerek étkezését, segítsen neki megtanulni, hogy mennyi az elég, mi az éhség és mi csupán kívánósság vagy unaloműzés. Azonban sok szülőnél tapasztalom, hogy – miként a nevelés más területein – az evésben sem mernek határokat húzni. Vagy ha igen, akkor azt nem nyugodtan és tárgyilagosan teszik, hanem dühösen, könyörögve vagy megszégyenítve. Pedig az evés egy tanulási folyamat, ami ráadásul összefügg az érzelmi önszabályozással is, ami ugyancsak egy tanulható pszichológiai készség.

Amikor erről beszélek, akkor az a jellemző reakció: hogy még ez is a szülő dolga? Még ezzel is terheljük a szülőket? A gyermek evéshez való viszonyát alapvetően meghatározza a szülői minta, ez akkor is így van, ha nem akarunk erről tudomást venni. A pozitív példa ugyanúgy „ragad” rájuk, mint a negatív. Az viszont tény, hogy a szülők is kaphatnának több útmutatást ehhez, hiszen nehéz felismerni a hibás táplálkozási szokásokat, ha valaki abban nőtt fel, ha évtizedek óta aszerint éli az életét.

Kérdezzük meg a gyereket, miért akar enni. Lehet, hogy kelbimbó- vagy sárgaborsó főzelék volt az oviban, amit nem szeret, és nem ette meg. Akkor kenjünk neki egy kenyeret. Nekünk kell bátran és határozottan odaállni és tudatosítani a gyerekben, mi történik vele: nem ette meg az ebédet és éhesen jött haza. De azért, mert unatkozik,vagy tudja, hogy van otthon csoki, nem kell enni. A nassolást is lehetséges keretbe helyezni, mégpedig egy nagyon egyszerű kérdés feltevésével: éhes vagy?

A saját magunk helyzetét is megkönnyítjük akkor, ha olyat is főzünk, amit a gyerek szeret. Azt az ebédet, vagy vacsorát meg fogja enni. Legyen egy húszas repertoár a kedvelt ételekből, amelyek táplálóak és nem egyszerű szénhidrátokból állnak. A kis étkezésekre - uzsonnára - lehet nyalánkságot választani, de legyen otthon normális étel és tudjunk a gyereknek alternatívát adni, amiből tud választani. Ha közelharc alakul ki az étkezőasztalnál az szorongáshoz vezet és nem egészséges testsúlyhoz. Az evéshez kapcsolódó szorongás pedig ugyancsak túlfogyasztáshoz vezet, jellemzően a könnyen elérhető, kalóriadús ételekből.

Észre sem vesszük, de nagyon sokszor kapcsolunk az ételhez értékítéletet és ezt átörökítjük. Az ételhez egy sor pozitív és negatív dolog fog így kapcsolódni. A karantén alatt sajnáltuk őket, hát hadd egyen egy kis chipset, hadd egye meg azt a szelet sütit. Ha az ételhez pozitív vagy negatív dolgot társítunk, ha a gyerek azt tanulja meg, hogy az étkezéssel elismerést vagy bármilyen érzelmet tud kiváltani belőlünk – ebéd után diadalittasan körbehordjuk a tányért, hogy milyen szépen evett – ez megalapozza a későbbieket és az evést összekapcsolja más élményekkel, érzésekkel is. Nem beszélve arról, hogy ezek mind a saját attitűdjeink az étellel kapcsolatban.

Akinek az evéshez fűződő viszonya rendben van, annak nincsenek értékítéletei az evéssel, sem a túlsúllyal kapcsolatban. Ezért zavar engem nagyon, akaraterő emlegetése az elhízással kapcsolatban és azt gondolom, ezen túl kellene már lépni.  

- Az a sokat hangoztatott frázis, hogy lefogyni pusztán akaraterő kérdése?

- Igen. Sajnos ez a felfogás nemcsak a közgondolkodásban él, szakmai fórumokon is helyt kap. Én ettől rosszul érzem magam. Az evési viselkedés hátteréről való szakmai tudásunk ugyanis ettől már jóval árnyaltabb – már legalábbis annak, aki fogékony ennek megértésére és nem pusztán minősíteni akar valakit.

Az akaraterő hiányának felemlegetése nem fog segíteni senkin. Ha ez hatékony módszer lenne, akkor nem emelkedne dinamikusan a túlsúlyos emberek aránya. Az étellel kapcsolatban más a késztetése annak, akinek megfelelő az evéshez, az ételekhez fűződő viszonya és más annak, akinek nem az. Ez óriási különbség. Aki az akaraterővel dobálózik, annak nincs erről ismerete. Az ítélkezés, a megszégyenítés nem szül jó megoldásokat. De legfőképpen nem segít egy túlsúlyos embernek abban, hogy felismerje a súlytöbblet és a többletfogyasztás mögött rejlő valódi okokat, családi mintákat, szokásokat.

Akinek az evése rendben van - vagyis nem pótol más élményeket, érzéseket az étellel - abból egy doboz jégkrém annyi késztetést vált ki, mint az asztalon heverő golyóstoll. Nem kell erőlködnie, hogy nemet mondjon a kínálásra. Mégis van, aki egy ültő helyében megeszi az egészet. És ez nem akaraterő hanem a mögöttes késztetés, érzelmi hiánypótlás vagy önmegnyugtatás kérdése. Ha megragadjuk a mélyebb rétegeket, akkor tudjuk megszólítani az elhízott embert. És be tudjuk hívni a saját terápiájába, ami mind a páciensnek, mind a gyógyítónak az érdeke.

A Covid kapcsán többször elhangzott, hogy az elhízás komoly rizikófaktor. Ezek az üzenetek bár valósak, ebben a formában nem visznek jó irányba. Az elhízás nemcsak a koronavírus, hanem más betegségek esetén is komoly rizikófaktor. Minden betegséget felerősít. Egy túlsúlyos, elhízott ember folyamatosan ezt hallja az orvosától. De ha túl erős félelmet ébresztünk, az erős szorongást vált ki, az üzenet visszájára fordul, a túlsúlyos ember pedig, hogy csökkentse a szorongását, enni fog. 

A túlsúlyos embereknek persze az ítélkezés, megaláztatás nem újdonság: őket mindig is ilyen attitűdök érték. Sokszor évtizedekig viselik, ahogy beléjük rúgnak, olykor a szakemberek is. Akik bár elvileg segíteni szeretnének, de végül csak azt érik el, hogy az elhízott páciens minden létező módon megpróbálja titkolni a súlytöbblet okozta egészségügyi problémáit. A megfélemlítés helyett egy partneri, együttműködő kommunikáció vezethet sikeres terápiához.

- A járvány alaposan felforgatta az életünket, mondjuk ki, sokunk alól kirántotta a talajt. Ilyenkor nagyobb a veszélye annak, hogy az érzelmi szükségleteinket, az elszenvedett hiányokat evéssel pótoljuk. 

- Az éhes lélek gyógyítása című könyvemben leírt nyolcféle pszichológiai éhség nagyon jól lefedi a szükségleteinket, illetve az azok mentén keletkező hiányainkat. Vannak, akik esznek, amikor feszültek, szomorúak, magányosak, unatkoznak, vagy nem érzik magukat biztonságban. Alkalmasint egy nehéz nap után jutalomfalatokkal ismerik el az aznapi erőfeszítéseiket. Az evés, az étel ideig-óráig képes elnyomni ezeket a kellemetlen érzéseket, s ezáltal kipótolják a valódi hiányokat. De amikor többet eszünk, mint amennyire biológiailag szükségünk van, az súlytöbblet formájában köszön vissza. A járvány egy éve alatt nagyon sok hiány keletkezett az életünkben: hiányoztak a társas kapcsolatok, a korábban megszokott életritmus, az ingerek, a szabad cselekvés, a létrehozás lehetősége. Ez a helyzet hajlamosít arra, hogy a hiányzó ingereket étellel, evéssel helyettesítsük.

- Mit tehetünk annak érdekében, hogy ne az evést válasszuk a lelki hiányainkra?

- Az evéshez való viszonyulásunk feltérképezése egyáltalán nem bonyolult. A probléma inkább abból adódik, hogy sokan fel sem ismerik ennek jelentőségét a túlsúlyproblémájukban. Fel kell tennünk magunknak a kérdést, hogy ezt most miért eszem meg? Mert éhes vagyok? Ha nem, akkor miért? Mert finom? Van egy listám, amit a túlsúlyos pácienseim indokaiból állítottam össze, körülbelül harminc elemet tartalmaz. Ilyeneket: mert megkívántam, mert unatkoztam, mert sok volt belőle, mert kevés volt belőle, mert drága volt, mert olcsó volt, mert unatkoztam, mert dühös voltam. Az evésnek indokolatlanul sok oka van, ami túlfogyasztáshoz, s ezáltal súlytöbblethez vezet.

Sokszor már ezek felismerése is segít, és be tudjuk csukni a hűtőt. A keményebb meló úgyis ez után következik, amikor elismerjük, hogy az evési szokásainknak és az érzelmi hiányainknak szerepe van abban, hogy túlsúlyosak vagyunk. Az ételhez való kapcsolódásnak az önismeret része kellene, hogy legyen, az alapvető egészségügyi és pszichológiai kultúra részévé kellene, hogy váljon.

Az egész társadalmunkról elmondható, hogy az evés nincs megfelelően kezelve. Azon túl, hogy milyenek a hagyományos magyar konyha ételei - itt elsősorban arra gondolok, hogy az elkészítésük elég munkaigényes – rendkívül büszkék vagyunk arra, hogy vendéglátó nemzet vagyunk. Traktáljuk egymást, és a vendégeinket, jóval többet főzünk, mint ami elfogy, sokkal több fogást készítünk, mint ami indokolt lenne. Magyarországra egyébként is jellemző, hogy kevés a szóbeli dicséret, és ezt megfigyelhetjük egy családi vacsoránál is.

A cikk az ajánló után folytatódik

Nálunk úgy szokás elismerni a háziasszony munkáját, érdemeit, hogy kétszer-háromszor szedünk, jóval többet eszünk, mint kellene, ahelyett, hogy megdicsérnénk az ételt és megköszönnénk a fáradozást. A háziasszony pedig a megmaradt rengeteg étel fölött úgy érzi magát, mint akit kiszipolyoztak. Mit tesz hát az elismerés éhség miatt? Fogja magát és megeszi a maradékot. Bánatában magát tömi az étellel.

Az elhízás gyökere mindig a többletfogyasztás, akárhonnan is közelítjük meg ezt a kérdést. Az viszont nem elhanyagolható szempont, hogy valaki miért eszik többet a kelleténél. Rendszerint nem egyetlen okot találunk egy túlsúlyos embernél.

A járvány ezeken nem változtatott: a Covid előtt is híztunk, csak most gyorsabban. Ha akkor eszünk, mikor valóban éhesek vagyunk és akkor hagyjuk abba, amikor jóllaktunk, akkor – micsoda meglepetés! - a súlyunk is csökkenni fog.

Fotók: Getty Images Hungary

A koronavírus-járvány kitörése óta mindenki rákényszerült arra, hogy megvizsgálja a kapcsolatait.

Ezt is szeretjük