Hónapok óta erre a napra vártam - Végre kimondhatom, hogy itt a tavasz!

A hétvégén először éreztem azt, amit minden évben, február vége felé mosollyal az arcomon konstatálok: itt a tavasz. Érzem az első ténylegesen meleg nyári napsugarakat, érzem - még kissé a távolból, de határozottan - a tavasz illatát. Imádok reggel madárcsicsergésre ébredni, és látni, hogy a ház körül mindenhol kirügyeztek a fák.

A depressziós tömegek feje felől is, mintegy varázsütésre, lejjebb ereszkedik az a fullasztó köd, ami a téli hónapokban ránk szállt. Az emberek boldogabbnak tűnnek, végre nem a sötétben kell hazamennünk, és reggelente nem kell dideregve várni a buszt, ami persze pont a sarki hidegben nem tud időben jönni. Szívesen mozdulunk ki a lakásból, pedig néhány héttel ezelőtt még a postaládáig nem volt kedvünk elkúszni, mert féltünk, hogy egy jegesmedve szembejön velünk a kertkapuban.

Az egész világ valahogy szebbnek és ragyogóbbnak tűnik. Szinte látom a lelki szemeim előtt a nyári medencés bulikat, érzem azt a jellegzetes füstszagot, ami a szalonnasütések alkalmával beleivódik a ruhánkba - meg a bőrünkbe és persze a frissen mosott hajunkba is. Szinte a lábujjaim között érzem a Duna langyos vizét, ahogy cipő nélkül sétálok a homokos parton, miközben a kutyám rohangál mellettem.

Egy boldogabb jövővel kecsegtet ez az idő. Pedig csupán néhány meleg napsugár és pár magasabbra kúszott rovátka a hőmérőn. És persze a várakozás izgalma. Hogy szinte számoljuk a napokat, hogy mikor vehetjük végre fel a vadiúj nyári ruhánkat, ami a novemberi nagy leárazások óta a szekrényünkben várja, hogy meghódítsuk benne a világot.

• tavasz
• időjárás
• Lélekprojekt