Depressziót okoz, sokan mégis szeretik

Ébredés, visszatérés, növekedés, eszmélés, aratás, elvágyódás, utazás, gondozás - nyolc évszak, melyek örök körforgása mutat utat a kontinens utolsó természeti népének tartott számik fiainak és lányainak, Nap és Hold gyermekeinek a tél és a sarki fény hazájában.

A gondozás évszaka a legmélyebb, legfagyosabb telet jelenti, de hisznek benne, hogy a természet hosszú pihenése áldás, mely a túlélést és újjászületést hordozza magában. Itt a hó és az éj diktálja a törvényt, rénszarvasok születése és halála jelenti az időt, de teszik a dolguk, őrzik a családi tűzhelyt, és várják a nap visszatértét.

Testvérek vagyunk, mi mégis nehezebben találjuk, hol van a helyünk a télben. Elszakadva az ősi erőktől és talán egymástól is, kapaszkodunk a nyárba, és várjuk a tavaszt, tétován időzve a szürkén fagyos, légüres térben.

Az emberek nem figyelik, tél van-e vagy nyár, ha boldogok, írta Csehov, s talán épp ez az oka, hogy sokaknak szorul össze a szíve januárban. Minden halad, mégis áll a maga némaságában, itt maradtunk mindazzal, amit az ünnep meghittsége és fénye korábban elfedett, vagy épp azzal, aminek hiányát megvilágította. Indulni, dönteni, elengedni kellene, lezárni, s elkezdeni, de újjászületés helyett feszülten toporgunk új év és új tavasz között.

Lesznek, akik nehezebb nyomot hagynak a hóban, arcukra pedig új ráncokat rajzol az idei fagy, vannak, akik mélyen magukba szívják a jeges levegőt is, hálát adva minden megért napért, s olyanok, akik idén már nem mondhatják féltve: húzzunk meleg ruhát.

De nemcsak nehéz telek vannak, vannak gyermekiek, melegedők és szelídek, teli káprázattal, mennyi-mennyi boldogsággal, másikkal zsebre tett kezekkel, hópelyhes régi utakkal, bevackolódva néhány jó dologba, s tudva, hogy életünk elválaszthatatlan része lesz minden álmos, didergős hajnalunk. Ha rideg a világ, már csak ezért is új reményeknek kell születniük - ne vacogjunk, rakjunk újra és újra a tűzre, ha pedig odakint nincs, odabent, de keressük kitartón a fényt.

„Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni,
Hogy melegednének az emberek.

Ráhányni mindent, ami antik, ócska,
Csorbát, töröttet s ami új, meg ép,
Gyermekjátékot, - ó, boldog fogócska! -
S rászórni szórva mindent, ami szép.

Dalolna forró láng az égig róla
S kezén fogná mindenki földiét.

Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni,
Hisz zúzmarás a város, a berek...
Fagyos kamrák kilincsét fölszaggatni
És rakni, adjon sok-sok meleget.

Azt a tüzet, ó jaj, meg kéne rakni,
Hogy fölengednének az emberek!”

(József Attila: Tél)

• tél
• Lélekprojekt