Puhakutya és szuszirongy

Lassan eltelik a szeptember, a bölcsődei, óvodai és iskolai beszoktatások mumus hónapja. A szülők óvatosan fellélegezhetnek, a gyerekek pedig önfeledtebben ébredhetnek reggelente.

Egyik barátnőm megkopott, gyűrött kis rongydarabot mutatott nekem, talán textilzsebkendő volt fénykorában. Óvodás lányának a "szuszirongya" volt - nincs rá jobb kifejezés. Az anyák és a gyerekek, ők igen, pontosan tudják, mit jelent ez.

Létfontosságú kötődések

A legtöbb kisgyereknek van egy ilyen saját kis gyűrni való valamije. Lehet az egy kistakaró csücsök vagy bármilyen rongy, agyonnyűtt kispárna vagy nyúzott plüss. Létfontosságúak ezek a dolgok, ott vannak mindig: elalvásnál és ébredésnél, oltásnál és utazásnál, az első napon a bölcsiben/oviban/iskolában. A funkciójuk túlélő jellegű - nem lehetséges nélkülük megállni a helyét az ember gyerekének.

És itt jön a képbe a Puhakutya. Ez az állat húsz éve érkezett a családba, a lányom kapta karácsonyra négyévesen. Zsemleszínű tacskóféle, bár kicsit hajaz Disney Plútójára. "Mi a neve?" - kérdeztük anno a gyereket. "Puhakutya" - vágta rá gondolkodás nélkül, így hát azonnal megkeresztelkedett az eb. Azóta megjárta Görögországot, landolt a velencei lagúnákban, Tunéziában hennatetoválást kapott, Brémában együtt drukkolt a gazdájának a szívkórházban.

Az évek során többször megvakult szegény, gerincműtéten is volt, a fülét pedig kicakkozta egy papírvágó olló. Egyszóval végképp leamortizálódott a megharcolt állatka. Több alkalommal hajtottunk végre rajta életmentő műtétet, most mégis úgy tűnik, elérte a vég szegény párát.

Ki vigasztal meg felnőttként?

Jó volna, ha felnőttként is felhőtlenül birtokolhatnánk egy ilyen kabalát, önvigasztaló csicsíjja rongyot vagy egy képzeletbeli barátot, amikor ránk zúdulnak a problémák.

De sajnos nem tehetjük meg, mert a társadalom, az elvárások, a versenykörnyezet azt sugallja, mi több, sulykolja belénk állandóan, hogy erősnek kell lenni. Szerencsés, akinek akad egy társ, rokon vagy igaz barát, aki túllendíti a vészterhes periódusokon. Ám azt markánsan érezzük, hogy jórészt egyedül vagyunk.

Kompenzálunk, tompítunk, túlélünk

Múltbéli csontvázainkkal, árnyainkkal és démonainkkal meg úgy küzdünk meg, hogy vagy egy szekrénybe zárjuk-fojtjuk őket, vagy iszunk, dohányzunk, és pirulákat kapkodunk be, hogy elviselhetővé tompítsuk a félelmet, bánatot, fájdalmat, stresszt.

Mert az élet nagy kalandjának döntő pillanataiban mindenki egyedül marad, írta Márai egyik színművében. Menthetetlenül egyedül. Pedig olykor létfontosságú, hogy legyen egy virtuális társ, egy óriási rongybaba vagy testőrnyi plüsskutya, ha éppen nincs igazi, aki támaszként szolgál. Mint a Számkivetettben a labdából lett sematikus fej, aki Wilsonná vált Tom Hanks mellett. Nélküle nem tudta volna túlélni azt az emberpróbáló krízishelyzetet, ami a lakatlan szigeten várt rá.

Plüssfigurát mindenkinek

Úgy döntöttem tehát, hogy újra szolgálatba állítom a Puhakutyát, mert úgy tűnik, szükség van rá. Azon töröm hát a fejemet, hogy miként menthetném meg. Talán felvágom, újra tömöm, és formába jön megint. Varrok neki új gombszemeket, vagy egy zsemleszínű kis overallt, ami egyben tartja.

Kutyaévekben számolva matuzsálemnek számít szegény. De valamit sürgősen ki kell találnom, mert megkért rá az egyetemista felnőtt lányom. Zsúfolt és idegőrlő, kihívásokkal és feladatokkal, megugrandó akadályokkal teli éve lesz, és Puhakutyának ott a helye mellette a kollégiumban is.

Hát igen. Azt hiszem, mindenáron meg kell mentenem a kopott plüss ebet. Mert ezek az igazán fontos dolgok az életben.

• Lélekprojekt