Besurranó tolvajként rabol ki a szemed láttára: te hagyod, hogy ellopja az időd?

Nincs ezen mit szépíteni. Elvesztettük, mert nem vigyáztunk rá, és mert hagytuk elveszni. Ellopattuk, mert hagytuk az életünkbe osonni a besurranó tolvajt. Sőt, mi magunk nyitottunk ajtót neki, mint az örömmel látott vendégnek.

Még kulcsot is adtunk, hogy máskor is jöjjön, és önszántunkból nyomtuk a kezébe azt is, amiért jött, és amit egy életre sajnálhatunk, mert vissza már nem kapjuk: az időnket.

A tolvaj, aki úgy vitte és viszi el az időnket, hogy tulajdonképpen még lopnia sem kell, a ma embere számára már-már alapvető szükségletként számon tartott internet. Arra pedig, hogy milyen elképesztő szemérmetlenséggel dézsmálja a szabadidőt, és falja fel azt szinte az utolsó morzsáig minden más elől, akkor leszünk igazán figyelmesek, amikor átmenetileg szünetel a wifi-szolgáltatás, vagy éppen a mi készülékünkben van a hiba.

Egyesek ezt felháborodva veszik tudomásul, és telefonos vitába bonyolódnak az ügyfélszolgálattal, mások - egyébként teljesen feleslegesen - mérgelődnek miatta. Embere és helyzete válogatja, hogy mi a reakció, de ha éppen nem sürgető munka vagy fontos ügy miatt szerettem volna használni, én például már nyugalommal fogadom a dolgot, mert tudom, hogy mi fog belőle következni. Számomra mindez felszabadító. Tudom, senki sem kényszerít, hogy rá-rápillantsak a netre, vagy éppen sokáig böngésszek. Csupán ugyanabban a csónakban sodródom, amiben a legtöbb más 21. századi ember. És néha tényleg jólesik belőle kicsit kiszállni.

Aki pusztán kikapcsolódni vágyva ragadott mobilt vagy ült a gép elé, annak éppen ezért jóindulattal javaslom, hogy két szitokszó között álljon meg egy pillanatra, és szemrevételezze, hogy mi is történt tulajdonképpen. Egy hiba folytán, ami akár a készülékben, akár a wifi-szolgáltatásban keresendő, egyszeriben lelassult az idő kerekének forgása. A tolvaj, akinek az orra előtt becsapódott a virtuális ajtó, most nem pakolja a húszperceket, félórákat és órákat a zsákjába anélkül, hogy észrevennénk, vagy éppen meg akarnánk akadályozni benne, és nem lopja a figyelmet és az energiát sem.

A telefon ilyenkor csak telefon, a laptop csak az írás eszköze, a fotók tárhelye, mint évekkel a közösségi oldalak kora előtt.  Az asztalra kerülnek, és nem csak percekre maradnak érintetlenek. Nem árad az információ, nem villódzik a reklám, nem indulnak el az agyongyorsított videók tetszik, nem tetszik, megnézed módban. Az agy pihen, a szem pihen, a lélek pihen. Nyugalom van, csend és tengernyi szabadidő. De hogyan lett az utóbbiból több, ha a tennivalók száma nem változott?

Egyszerű. Azokat a perceket vagy akár órákat, amiket az ember nagyvonalúan az időrabló internet feneketlen zsákjába tömköd, ilyenkor mind üresen maradt időként érzékeli az ember. Ilyenkor tűnik fel, hogy milyen eszeveszett mennyiségű időt tölt az ember észrevétlenül azzal, hogy fel-felkapkodja a mobilt, újra és újra végigpörgeti a Facebookon az idővonalat, videókat néz, képeket lapozgat, és hasonlók. És ilyenkor tűnik fel az is, mennyi minden más van még a neten kívül, ami szórakoztató lehet, és még ki is kapcsol.

Én emiatt fogadom nyugalommal, amikor a wifi-szolgáltatás szünetel. Nem unatkozom, élvezem. A netezés - mint hosszabb-rövidebb időtöltés lehetősége - kiesik, és rögtön jönnek az ötletek, mivel lehet elütni a felszabaduló időt: előkerülhet a varrnivaló vagy a színezőkönyv. Nézhetek filmet, írhatok, barkácsolhatok, festhetek valamit, vagy éppen szundíthatok egyet, ha arra szottyan kedvem. Lehetőségek tárháza. Szabadidős elfoglaltságoké, amiket ugyan így is csinálok, szívesen csinálnék még gyakrabban, ha lenne rá időm.

De biztos az, hogy nincs? Szerintem van, és mindenkinek van, akiben hozzám hasonlóan tudatosul az időrabló jelentette probléma. Nem kell ahhoz szolgáltatói hiba, hogy az ember letegye a telefont, és valami sokkal jobb dologgal kezdjen foglalkozni, amivel valódi kikapcsolódás várja. Dolgozni kell rajta, hogy ne vesszen kárba a sok soha vissza nem jövő pillanat.

• Lélekprojekt