A vendég, akit senki sem vár: te adsz esélyt az ősznek, hogy megmutassa magát?

Észrevétlenül szegődött mellém a rozoga, szúette fapadon, ahogy a nyár utolsó napsugarait őrző szőlőszemeket roppantottam szét a fogaim között, egyiket a másik után ízlelgetve, szemről szemre a viszontlátás reményében búcsúztatva a jóidőt. Először oda sem néztem, ahogy a gazdagon burjánzó fürtbe feledkeztem, nem csoda, hogy egészen kizökkentett, amikor meghallottam halkan dünnyögő panaszkodását.

Nem tudtam, mire véljem a dolgot. Vajon hozzám szólt? - tűnődtem el egy pillanatra - de csak tovább rágtam a félbehagyott szőlőszemet, ami az eddigieknél, talán meglepetésemben, sokkal lassabban csúszott le a torkomon.

Ahogy ott mormogott magában, óhatatlanul figyelni kezdtem, mit mond. Fülelnem kellett, mert a szavai valahogy egybeolvadtak a feltámadó széltől susogó falombok hangjával. Nem akartam elfordulni, és nem hallgatni végig, de tolakvó sem akartam lenni, hogy kifaggassam, mi egyéb bántja még. Gorombaságnak éreztem volna, ha a szavába vágok, ám közben kellemetlen érzés is fogott el, hátha nem illik végighallgatnom így ismeretlenül, ahogy kiönti a lelkét, hiszen talán csak magában beszél. Így hát, biztos, ami biztos, csendben üldögéltem mellette az öreg padon, tekintetemet a már megfogyatkozott fürtre szegeztem, két ujjamat pedig, belefeledkezvén szavaiba, valahogy az egyik szőlőszemen felejtettem. Mozdulatlanul hallgattam.

Soha nem felejtem el, amiket mondott. Évről évre visszatérő vándor volt, afféle mindenki vendége, mert ha jött, sohasem volt egy szállása, ahol álomra hajthatta volna a fejét, inkább udvarról udvarra megpihent kicsit, és rótta az utcákat, parkokat, tereket, hogy minél több emberrel találkozhasson, és megmutathassa, milyen csodálatos ajándékokat hozott jókora tarisznyájában.

Osztogatta őket bőkezűen, az emberek valahogy mégsem látták szívesen. Valahogy nem szerette, nem várta őt senki. Hívatlan vendégként tűrték csak meg, és mindhiába, kedvessége ellenére nem nyerte el senki szívét, így amilyen örömmel érkezett, olyan szomorúan távozott idővel.

Hogy mit hozott a tarisznyájában? Hozott szemet gyönyörködtető színeket, tűzpirost, élénksárgát, hozott lágyan cirógató szellőt és szenvedélyes fuvallatot, hozott kacéran visszakacsintó napsugarat és gyöngyöző esőt, hozott sült tököt, fahéjas almaillatot, és hozott sok elmerengni való teapillanatot. Gömbölyű gesztenyét és aranybarna makkot is hozott, és pihe-puha szőnyeget, tarkabarkát, amit szeretettel terített mindenki lába elé. És hozott még romantikát, amit pedig külön a szerelmeseknek szánt.

Nagyon megsajnáltam. Panaszkodó szavait hallgatván forogni kezdett az agyam, hogyan vigasztalhatnám meg szomorúságában. Mit tehetnék érte, mit mondhatnék neki, amitől jobb kedvre derül? Nagy morfondírozásomban letéptem a hosszasan szorongatott szőlőszemet, ami eszembe juttatta, hogy talán megoszthatnám vele a nyárízű fürtöt, sőt, neki is adhatnám, ami még van belőle, vigaszképpen, amíg összeszedem a gondolataimat, és lelket öntök belé.

Fellelkesültem a gondolatomtól, és rászántam magam, hogy pontot téve tétovázásom végére, a régóta susogó hang felé fordítom a fejem, és válaszolok neki. Az öreg, szúette padon akkor azonban már egy lélek sem ült rajtam kívül, csupán néhány falevél hevert egy kupacban. Színpompásak voltak. Bordó, sárga, narancs. Gyönyörűek - motyogtam, miközben néztem őket, és tudtam, hogy az ősz attól kezdve más lesz nekem, mint addig volt. Nem haragszom rá többé a nyár elmúlása miatt, hanem szeretni fogom önmagáért. Míg az utolsó szem szőlő is elfogyott, körbejárta a tekintetem az aranyló lombokat. Aznap valami örökre megváltozott.

• Lélekprojekt