Miért nem boldogulunk a saját tanácsainkkal?

Másoknak sokkal könnyebb tanácsot adni, mint a magunk helyzetét megoldani. Vajon mi lehet ennek az oka?

Bizony, elég rossz vicc az élettől, hogy az utat, amelyiken a tanácsok közlekednek, egyirányúsította. Az ember egészen addig a pillanatig, amíg nem ő maga szorulna egyre, zsákszámra képes ontani magából jobbnál jobbakat. Akkor azonban, ha fordul a kocka, megáll a tudomány. Elapad a bölcs forrás, ahonnan bőszen meregette a meregetnivalót. Magának egy csepp nem sok, annyi sem jut.

Felháborító, egyben furcsa is. Olyan, mintha maga a cipész járna mezítláb. Valaki, aki egyébként képes jól átlátni a különböző problémás - magánéleti, egyéb - helyzeteket, pont a magáét nem képes megoldani. Pedig amikor tanácsra van szükség, mindig egy problémás - magánéleti, egyéb - helyzet szorul megoldásra, amiben számtalanszor okosnak bizonyult már. Hol van mégis a különbség?

A dolog nyitja egyetlen kérdés, mégpedig, hogy ki a főszereplő. Nemcsak azért,  mert ha egy adott problémás helyzetben nem ő a főszereplő, hanem valaki más, az ember kívülállóként sokkal jobban képes átlátni a helyzetet. Noha ez nagyon egyszerű és logikus magyarázatnak tűnik, ráadásul igaz is, így még nem teljes magyarázat.

Kiegészítendő még azzal, hogy aki tanácsot ad, a problémával küzdővel szemben közvetlenül, saját sorsát tekintve nem érintett a dologban. Bár van érzelmi vonatkozás a részéről is, az a tanácsot kérő iránt érzett szeretet és jó szándék, ami viszont, szemben a másik felet gyötrő kétségek közé taszító érzelmi vonatkozásaival, inkább megerősíti, és nem gyengíti őt a szerepében, ezért is könnyebb adni a tanácsokat, mint sorba állni érte.

Fontos itt megjegyezni, hogy akitől tanácsot kérnek, vegye komolyan a szerepét, és ne osztogassa azokat meggondolatlanul, sem önző szándékból, mint oly sok katasztrófaturista "barát", akik, csak hogy némi izgalmat vigyenek a mindennapokba, vakmerő tettekre sarkallják a nehéz helyzetbe jutókat, és várják, mi sül ki belőle. Tanácsot adni csak jó szívvel szabad és érdemes.

Azért tagadhatatlanul van egy kis lapát önérdek is a tanácsadásban, még ha sokan nem is vallják be vagy veszik észre. Aki tanácsot ad, úgy érezheti, saját gondjai eltörpülnek, elhalványulnak, esetenként meg is szűnnek létezni, legalább egy beszélgetés erejéig. A tanácsot adó leteszi képzeletbeli problémákkal teli puttonyát maga mellé, és a másik emberét segíti egy darabon cipelni. Látja, hogy nemcsak ő, más is küzd megoldásra váró helyzetekkel, és ez valahol megkönnyebbülést ad számára. Aki tanácsot ad, okosnak, felnőttnek érzi magát, erősnek és határozottnak, még ha csak ideig-óráig is. Ideig-óráig, hiszen előbb-utóbb a tanácsadónak is tanácsra lesz szüksége, akkor pedig minden addig magáénak érzett tudománya egyszeriben szertefoszlik, és kénytelen lesz azok ajtaján kopogtatni, akiknek korábban oly bátran segített.

Ezt is szeretjük