"A szingliség arról szól, hogy van választásunk" Interjú Rácz Zsuzsával
Rácz Zsuzsa, a Terézanyu-könyvek szerzője már házas és gyermeke van, de a téma ma sem hagyja nyugodni.

Nyereményjáték

Nyerj egyéves előfizetést a népszerű BBC History történelmi magazinra! (x)

Nyerj páros belépőt a novemberi Femina Klubra, ahol megtanítunk nemet mondani!

Nyerj Adrienne Feller kozmetikumokat Hollóházi Porcelán fülbevalóval! (x)

összesen 4 db játék
Ez is érdekelhet

Beindul a D-vitamin-termelődés, és javítja a közérzetet: töltődj fel bioszoláriummal télen is! (x)

Többé nem kell tisztogatni a csempék közti hézagot, sem más fugát (x)

Csak úgy versengenek érte az emberek! Hihetetlen, mit építenek a fővárosban (x)

5 kihagyhatatlan film, amit még premier előtt megnézhetsz! (x)

Schell Judit lerántja a leplet a férfi-nő kapcsolat titkairól - Megéri a múltba révedni? (x)

beauty and style

Hajnövesztő praktikák, ha meguntad a rövid frizurádat »

Susan Sarandon valóban így néz ki: 71 évesen is észbontóan dögös! »

Egy átlagos nő feküdt le a kamerák elé, de valaki más kelt fel »

retikül.hu
Top lájkolt cikkek
bmi kalkulátor
nem

A te BMI-d:

Alultápláltságot jelent. Mindenképp fordulj orvoshoz, hogy feltárd az okokat!

A testsúlyod ideális, törekedj a mostani alkatod megőrzésére.

Fokozottan vagy kitéve az infarktusnak és más betegségeknek. Csökkentened kell a testsúlyodat!

Veszélyeztetett kategóriába tartozol, mielőbb fogyókúrába kell kezdened!

Az egészséged közvetlen veszélyben van. Azonnal orvos által felügyelt diétába kell kezdened!

számolújraszámol

Szofi, az írónő kislánya ott rohangál körülöttünk a kávézóban. Az aranyhajú négyéves egyszer-egyszer leül rajzolni anyukája és az újságíró mellé. Rácz Zsuzsa, aki valójában már régóta nem szingli, mindeközben bölcsen, társadalmi kérdéseket is boncolgatva mesél arról, valójában nem a nők a hibásak amiatt, ha egyedül maradnak. És ne vegyék magukra ennek felelősségét.

- Zsuzsa, mióta is beszélgetünk, beszélgetnek veled a szingliségről?

- Tíz éve. Akkor jelent meg az Állítsátok meg Terézanyut! című regényem. Annak idején sokszor megfordult a fejemben, annyi szingli nincs is az országban, amennyien olvasták a könyvet és azonosultak a főhősével. De most, hogy április óta működik a Terézanyu Klub, sokkal jobban értem, a könyveim mit is szólítanak meg az olvasókban. A klubba járó nők történeteiből kiderül: mi, nők, annyira ügyesen húzzuk magunkra a felelősség kérdését az élet által hozott számtalan helyzetben, hogy amikor például nem élünk kapcsolatban, akkor is először magunkat hibáztatjuk: vajon tényleg velem van a baj?

Úgy tapasztalom, a világ minden terhét képesek vagyunk magunkra venni - aminek persze vannak történelmi gyökerei, leginkább az, hogy férfiközpontú társadalomban élünk. Ennek szinte természetes velejárója, hogy a nők rengeteg helyzetben elbizonytalanodnak. Ez a bizonytalanság érezhető a szingliséghez való hozzáállásban is - azaz mindkét nem képviselői úgy érzik, biztosan a nő hibája, hogy nem kelt el. Miközben azért a statisztikák azt mutatják, hogy az 1973 és 1978 között születettek többségének nincs gyereke - függetlenül attól, hogy párkapcsolatban él-e, vagy sem.

- Ez a mi generációnk!

- Igen. És a gyermektelenségnek nem az az oka, hogy ez a korosztály ódzkodik az utódvállalástól, hanem mert eszük ágában sincs úgy élni, ahogy a szüleik tették. Mert ami évszázadokon át megfelelt, az nem feltétlenül működik ma, hiszen nagyot változott a világ. A hetvenes években, a mostani harmincasok-negyvenesek kislánykorában, a régi felállás még tökéletesen működött: az anyuka vezette a háztartást, főzött, mosott, takarított, közben ugyanúgy nyolc órában dolgozott, mint a férje. Leegyszerűsítve: anyuka meggebedt, soha nem tudott feltöltődni, és a házasságában is alárendelt szerepet játszott. Ebből a mostanra felnőtt egykori kislányok már nem kérnek - ezt egyébként a pszichológia ellenazonosulásnak hívja.

Ám nézzük meg ennek a gazdasági vonatkozását is! A nők ma egyre nagyobb gazdasági erőt, vásárlóerőt képviselnek, hiszen képesek önálló egzisztenciát teremteni. Arra is büszkék lehetünk, hogy az EU-tagországokban nálunk a legmagasabb a diplomás nők aránya.

Ugyanakkor ez a megnövekedett gazdasági-társadalmi erő nem tükröződik a hazai viszonyokban: például gyakran ugyanazért a munkáért kevesebb fizetést kapnak a nők, a felsővezetők között alig vannak nők, a parlamentben nincs egy női miniszterünk sem, a képviselőnők aránya pedig még a 10%-ot sem éri el, amivel az utolsók vagyunk az EU-országok között - és hasonló tényeket hosszan lehetne még sorolni, sajnos.

Megdöbbentő számomra azzal is szembesülni, hogy míg a kisgyerekes anyukák hirtelen nemkívánatossá válnak a munkahelyen, addig a kispapa megbízhatósága növekszik.

Azaz a példákból úgy tűnik: a nő a szülés által elértéktelenedik, míg a férj, az apa értékesebb lesz a külvilág szemében, hiszen a családját el akarja tartani, ezért bizonyosan rendesen dolgozik majd. Így a társadalom mintegy rangra emeli a férfit, eggyel magasabbra állhat a munkahelyi létrán, már ami a megítélését illeti.

Vitathatatlan, hogy ma sokkal bonyolultabb nőnek lenni, és megfelelni mindenféle elvárásnak. Ennek ellenére - a szociológiai felmérések szerint - a magyar nők hosszú távú kapcsolatot szeretnének: több mint 90%-uk erre vágyik. Tehát egyáltalán nem akarnak szingliként élni. Ugyanakkor valószínűsíthető, hogy a babyboomer-generáció tagjai, azaz a hetvenes években született nők nem mindegyike fog megállapodni. A diplomás, városi nők például, akik megteremtik a saját egzisztenciájukat, nem adják be könnyen a derekukat, és nem feltétlenül kapcsolatban képzelik el a jövőt. Ők, illetve mi nem függünk már attól az évszázados modelltől, hogy a férfinak kell eltartania minket.

Úgy vélem, a szingliség semmi másról nem szól, mint arról, hogy igenis van választásunk. Már nem kell mindenáron férjhez mennünk, csak azért, hogy ne haljunk éhen. Nem vagyunk kiszolgáltatottak, tanulhatunk, dolgozhatunk - és ez a lehetőség alig száz éve elérhető a nők számára. Vagyis a két nem szövetsége  - az évszázados mintával ellentétben - nem elsősorban gazdasági alapra kell, hogy épüljön. Sokkal inkább az érzelmi közösségen, az egyenrangúságon - ami nem egyformaságot jelent -, az otthoni terhek megosztásán van a hangsúly, mert ez a nők érthető igénye. A férfiak ettől, joggal, könnyen elbizonytalanodnak, hiszen alkalmazkodniuk kell, ami szokatlan helyzet lehet sokuk számára. Most egy új modell van születőben, és ez mindig sok nehézséggel jár, ennek a küzdelme jutott a mi generációnknak.

- A Terézanyu-klubtalálkozókon mit tapasztalsz? Mit látsz a mai nőkön, akik szinglik? Elkeseredést, ijedtséget vagy elfogadást?

- Alapvetően mindenki jó társra vágyik, mert jó szövetségben jobb élni, szerintem ez ilyen egyszerű. Akinek ez nem adatik meg, annak gyakran nehezebb, ráadásul nagyon sokan szenvednek a társadalmi elvárásoktól, amik - modern kor ide vagy oda - még mindig erősen élnek a legtöbbünkben: eszerint pedig csak akkor rendes egy nő, ha idejében férjhez megy, és emellett produkál minimum kettő, esetleg három gyereket. És azt is lépten-nyomon a nők arcába vágják, hogy meddig tart az úgymond "szavatosságuk".

- Lejárunk, mint a zacskós tej...

- Igen, legalábbis a társadalom szerint. Elég csak megfigyelni, miként ábrázolják a nőt a médiában és a különféle magazinokban - mert bizony gyakran eléggé ijesztő, amit látunk. Ráadásul nekem lányom van, aki ugyan egyelőre még gyanútlanul itt rajzolgat mellettünk, de néha már most is összerezzenek, hogy Szofi mit fog majd látni tíz év múlva, változik-e addigra valami. Mert mi a helyzet most? Az, hogy a nők a nekik szóló újságok oldalain huszonéves, feszes húsú, nagyon vékony, hibátlanul gyönyörű modelleket látnak. Ez pedig kétségtelenül azt sugallja, egy nő csak addig kerülhet címlapra, azaz - tágabb értelemben véve - csak addig értékes a társadalom számára, amíg hasonlít a papírszépségekhez, amíg beleillik az általuk sugallt idealizált képbe. Sem magasságban, sem súlyban, sem néhány ránccal nem lóghat ki közülük. Ha bárki végiglapoz egy magazint, a mosolygó lányok között csak elvétve talál apró termetűt, középkorút, szépkorút, problémás bőrűt vagy éppen dundit. Mert őket - hiába vannak sokan - nem mutogatják a lapokban. Az összes többi, az ideálistól eltérő nő mintha nem is létezne - ezzel pedig félelmetes szembesülni.

Persze nehéz a női szerepekről úgy beszélni, hogy ne kapjon az egész egyfajta feminista felhangot, pedig egyáltalán nem erről van szó. Viszont éppen a média befolyása miatt a legtöbb nő, ahogy a beszélgetés elején is megjegyeztem, önmagát hibáztatja szingli mivoltáért, sőt, sokan egyenesen szégyellik, hogy egyedül maradtak, csak mert nem úgy néznek ki, és feltételezhetően nem úgy élnek, mint a lányok a magazinokban. Gyakran ezért még egy instabil kapcsolatot is bevállalnak, és nem mernek kilépni belőle, félnek a magányosságtól - mindemellett pedig, lássuk be, ahogy az ember halad előre a korban, tényleg egyre nehezebb társat találni.
Valahogy olyan tisztázatlan ez az egész, hogy tulajdonképpen akkor most mi is van a nőkkel - és miként kezelik a változásokat a férfiak. Manapság például könnyen megtörténhet, hogy egy nő többet keres, mint a párja: amíg gyermektelen, bizonyos munkakörökben előfordulhat, hogy jobban megbecsülik, anyagilag és egyéb vonatkozásban is. Szülés után aztán hirtelen megváltozik a helyzet - de erről már korábban beszéltem.

- Mindketten hideglelést kapunk a karrier kifejezéstől, nem?

Igen, a hátamon feláll a szőr a "Karrier vagy család?" kérdéstől. Nálam például most mindkettő dominál, ami irigylésre méltó is lehet, bár sokszor semmi romantikus nincs abban, ha este tízkor, miután Szofi lefeküdt, vissza kell ülnöm a munkámhoz. Ugyanakkor ezt a kettőt mégsem lehet szembeállítani. Ez csúsztatás, nem más. Sokszor elítélik azokat a nőket, akik szeretik a hivatásukat, és jók benne - egyenesen önző dögnek vannak titulálva, persze többnyire kimondatlanul. A társadalom meg nagyon könnyen rájuk süti a bélyeget, hogy biztosan ezért nem vállalnak gyereket, mert "a karrierjük fontosabb nekik". Ám mindenki tisztában van azzal, Magyarországon nincs igazi választás. A nők többségének muszáj gyerekszülés után visszamennie dolgozni, akár szeretne, akár nem. A magyar családok túlnyomó többségében ugyanis mindkét felnőttnek munkába kell állnia, hogy a család valóban működőképes legyen, mert a pénzre szükségük van - és könyörgöm, mindenki taníttatni szeretné a gyerekét, nem? Akkor hát mi jogon várjuk el, hogy a nők már huszonévesen eldöntsék, a család vagy a munka mellett teszik-e le a voksukat?

- Azt látom a szépségipar területén, például a hirdetésekben, hogy a nő tulajdonképpen egy gyönyörű férfi, legalábbis ezt sugallja a reklámokban mutatott kép. Tehát szépséges, de férfienergiákkal meghódítja és legyőzi a világot, mint egy harcos amazon. A nő akar a férfi lenni, a pasi meg valahogy asszisztál csak ehhez. Nem társ. És ez megint egy torz kép.

- Igen, rengeteg ok adott arra, hogy elbizonytalanodjunk. Összezavarodtak a szerepek, nincs válasz az alapkérdésekre. Vajon tényleg elférfiasodtunk mi, nők? Emlékszem, a Terézanyu kapcsán a sikerek mellett sok támadás is ért amiatt, hogy a regényben kimondok dolgokat. Persze, ha belegondolunk, valójában érthető, hogy ezekről a kőkemény, zsigerig hatoló problémákról javarészt csak viccesen lehet beszélni - főleg egy nőnek.

A Bridget Jones is azért lett népszerű, mert egy megváltozott női szerepet mutat be, kellő humorral és iróniával. Ugyanis, ha az ember mindezt rendesen, a témát megillető komolysággal tálalná, akkor az olyan lenne, mint egy feminista kiáltvány, amiért elevenen megnyúznának - de ezt most nem is ragoznám tovább. A nők hagyományosan mindig másodlagos szerepben voltak, és ez most az anyagi függetlenség lehetőségének megteremtésével változik. Ennek ellenére, mivel mi vagyunk az úgynevezett gyengébb nem, ma sem veszik például jó néven egy nőtől, ha egyenesen - ezt nevezik "férfiasnak" - kommunikál. Elvárás, hogy csomagoljuk be a mondandónkat - akár humorba, akár valami másba.

- Arra gondolsz, hogy mindenki arra biztat: ha valamit közölni akarsz a pasival, menj le nyávogós cicába, és hasonlók?

- Igen. Ha valamit szeretnénk elérni egy férfinál, úgy kell tennünk, ahogyan a médiában is ábrázolják. Ezektől azért finoman szólva is jól felhúzom a szemöldökömet. Bár az ultramodern 21. században élünk, te mint nő csak akkor adhatod át az üzenetet jól a férfinak, ha hangsúlyozod alárendeltséged: cukin elvékonyítod a hangod, és oldalra billented a fejed. Magyarán azt mutatjuk, sugalljuk: ne merd kimondani, amit gondolsz. Miért ne?
Nem győzöm eleget hangsúlyozni: a nők ma már régen nem ugyanazok, akik a nagyanyáink korában voltak. Dolgoznak, és képesek önállóan megállni a lábukon - ennek ellenére az évszázadokkal ezelőtti társadalmi formákat várják el tőlük, de a legszomorúbb, hogy sajnos mi magunk is ezt várjuk el önmagunktól. Mindemellett én házasságpártinak vallom magam, úgy vélem, kell a társ, a kapcsolat. De tudom, hogy mennyit kell dolgozni azért, hogy kiegyensúlyozott, jó házasságom legyen.

- És a női önbecsülésünkkel mi a helyzet, hogy látod?

- Ó, ez szép témakör! A női önbecsülés? Hát az nagyon hibádzik. Elég csak arra gondolni, hogy számtalan szerepnek akarunk egyszerre megfelelni. Valamiért még mindig azt hisszük helyénvalónak, hogy kizárólag akkor vagyunk értékesek, ha mindenben tökéletesnek bizonyulunk. De ebbe bele lehet gebedni. Persze a média és a magazinok rendületlenül azt hirdetik: legyél remek munkaerő, barátnő, feleség, szerető, anya - és mindezt mosolyogva tedd.

- Ja, és mellesleg legyen tökéletes a pitéd, és ha hétkor beállítanak hozzátok a barátok, keverj koktélt fél kézzel.

- Igen. És amíg kívülről azt szajkózzuk, megváltoztunk, és nem is hasonlítunk anyáinkhoz, addig belülről folyton rágjuk magunkat. "Jaj, a Dani mamája annyira tökéletes rétest csomagol a gyerekének, és olyan remekül tartja rendben a háztartást, nekem ez miért nem megy?"

- És akkor a külső dolgokról nem is beszéltünk. Merthogy mindemellett legyen a fenekünk is überkerek és kemény, a tornát mesterien intézzük el az ebédidőben, hogy aztán este a párunkkal együtt hódolhassunk a hobbinknak. Olyan csalóka kép ez, nem?

- Erről egy sztori jut eszembe. A barátnőkkel beszélgettünk, igazi lazulós, csajos este volt. Aztán az egyik ismerősöm azt kezdte ecsetelni, hogy milyen jó nekem, amiért ilyen sikerek és pálya van mögöttem. Nem mondom, rögtön ki is húztam magamat, jólesett hallani. És akkor jött a feketeleves, mert hirtelen nekem szegezte a kérdést: "Miért hagyod mindig nyitva a szekrényajtókat a konyhában, arra nem figyelsz?" Bevallom, napokig gyötrődtem, hogy akkor én tökéletlen vagyok. Hiába a munka, a házasság, a gyereknevelés, arra miért nem jut időm, hogy be legyenek csukva az ajtók a kredencen? Később persze én is megdöbbentem, mennyire fura, hogy képes vagyok egy külső elvárás alapján szemlélni magamat és az életvitelemet. Rá kellett jönnöm, a nők bármilyen eredményeket is érnek el a munkában és a magánéletben, valahol mindig visszakanyarodnak ezekhez az évszázados dolgokhoz: csak akkor lehet valaki értékes és jó, ha minden stimmel körülötte, és rendesen bezárja a kredencajtókat.

A Született feleségekben is volt erre egy tipikus példa: biztosan sokan emlékeznek, Bree mennyire összeomlott, amikor egy új szomszéd ugyanolyan fenséges citromos pitét csinált, mint ő. Mert, mint bevallotta, arra a citromos pitére építette a teljes identitását. Az volt az önkifejezésének eszköze, hiszen abban érezte magát a legjobbnak - és mi marad neki ezután? Szóval mindenképp érdemes figyelnünk arra, hogy ne rágjuk magunkat állandóan saját tökéletlenségünkön. Én például az elején elmondtam a férjemnek - és ezt el is fogadta -, hogy soha nem leszek klasszikus feleség, mert nem mindig élvezem a főzést, a rendrakással is hadilábon állok, nem vagyok az a házitündértípus. Szerencsére a párom kellőképpen biztos önmagában és férfi mivoltában ahhoz, hogy ez ne zavarja.

- Akkor a titok nyitja, hogy ne a félelmeinknek adjuk át magunkat, bármi történik, koncentráljunk inkább az erősségeinkre?

- Igen, a Terézanyu Klub tapasztalatai is ezt mutatják nekem, hogy nagyon fontos tudatosítani magunkban és egymásban is, hogy mennyi szerepben állunk helyt, mennyi feladatot oldunk meg jól nap mint nap. És persze arra is rájöttem, hogy ezekről a kérdésekről nem szabad hallgatni. Tudom, hogy piszkosul nehéz például egy olyan nőnek az élete, aki kénytelen egyedül nevelni a gyerekét, mégis keveset beszélünk róluk. Generációk óta probléma, hogy sok családban nem nagyon lát apát az a gyerek. Van ugyan, de mégsincs. Így aztán az anyának önállóan kell megküzdenie minden gazdasági és lelki problémával, ez pedig hatalmas teher.

Jó lenne, ha függetleníteni tudnánk magukat a megkövült társadalmi elvárásoktól, és elsősorban nem azok alapján ítélnénk meg önmagunkat, hanem büszkék mernénk lenni mindarra, amit létrehozunk: legyen az egy jól sikerült munka, egy klassz nap együtt a barátnőkkel, egy jó játék a gyerekkel, beszélgetés a társunkkal, egy jó ízű ebéd, vagy csak simán az, hogy kimostunk, kiteregettünk és összehajtogattuk a ruhákat. Bár kétségkívül nehéz helyzetben vagyunk mi, magyar nők, de azért nem reménytelen szituációkban. Az önbecsülésünkön azonban sokat kell dolgoznunk, az egészen biztos.

Tudod, mit vettem észre? A személyes példának hatalmas ösztönző ereje van, sokan abból merítenek erőt. Mert látod, itt rohangál körülöttünk Szofi, a lányom, és igen, házasságban élek. Tehát nem kell belekeseredni a magányba, és folyton önmagunkat marcangolni. Hiszek abban, hogy a csendes önvád helyett sokkal többet nyerünk azzal, ha végre szavakba tudjuk önteni a kételyeinket, érzéseinket. Ezért hoztuk létre a klubot - ott vagyunk a Facebookon is -, hogy megoszthassuk egymással a történeteinket, hiszen sokan járnak Terézanyu cipőjében.

Blog.hu ajánló