Korda György: "Az énekes nem izotóp, hogy sugározzon" - Karácsonyi koncert a legendás házaspárral

Korda György és Balázs Klári csodálatos ünnepi koncertsorozatra készül, sok meglepetéssel. Ebből az apropóból kérdeztük a legendást énekest megbicsaklásoktól mentes pályafutásáról, és kiderült az is, hogy bár a legkevésbé sem sértődékeny ember, bizony van, ami őt is bántja.

– A kívülálló számára nyílegyenesnek tűnhet az immár hat évtizedes pályafutása. Valóban nem voltak megtorpanások ez alatt a hatvan év alatt?

– Jó, hogy ezt megállapította, az én számból nagyképűen hangzott volna, és igen, nemcsak kívülről van így, hanem belülről is. Olyan ritka pályafutás ez, amely nyílegyenesen ment és megy felfelé, dacolva az idő múlásával – hiszen természetes dolog, ha valaki nincs mindig a horizont tetején. A legtöbb pályának van egy bizonyos fajta felfutása, aztán van egy bizonyos fajta visszaesése, majd ismét felfújják egy új dallal vagy egy új szituációval, és le-fel, le-fel… Még a legnagyobbakkal is előfordult ilyen. Példáként említhetném Cserháti Zsuzsát, aki nagyon szerettem: volt tizenöt éve, amikor a vendéglátóipartól kezdve mindenhol megfordult, aztán egy dallal újra felfedezték, de akkor már nem olyan volt a külseje, és így tovább. Ahogy az elődeinknek, a Vámosi–Záray-duónak is volt tizenöt-húsz éve, amikor annyira nem hívták őket, hogy Vámosi János maga szervezte a fellépéseiket vidékre, amíg a Homokóra című slágerük fel nem dobta őket újra a magasba.

Az előadót nemcsak lelkileg, hanem testileg is megviseli ez a fajta hullámzás, mert az idő folyamán meg kell küzdenie a testével – az arcával, az alakjával – is. Tudom, hogy ez nem minden: Hofi kövér volt, kopasz volt, és egy zseni volt. De az énekesnek nem mindegy, hogy néz ki, főleg a könnyűzenében, de ma már a komolyzenében sem. A sors ajándéka, hogy én ezt elkerültem, és a Jóisten segítségével most már el is kerülöm, még ha nyomaszt is, hogy húszezrével jönnek ezek a gyerekek, és nekem úgy kell „futballoznom” hetvennyolc évesen, mint egy huszonöt éves focistának.

– Mi az oka annak, hogy ilyen szerencsésen alakult a szakmai élete?

– 1958-ban kezdtem énekelni, lépésenként jutottam egyre feljebb, majd aztán húsz éven keresztül a topon lehettem. Amikor a természet rendje szerint jöttek az új emberek, az új stílusok, akkor egy vadonatúj pályát kezdhettem – már nem mint Korda György, hanem mint Korda György és Balázs Klári, ami egy másik műfaj volt, és újabb tizenöt évet jelentett a topon. Amikor pedig megint jöttek az újak, olyan szituációkba keveredtem bele – beszélek itt a Sziget Fesztiválról, a Bagi–Nacsa-paródiákról vagy a Magyar vándor című filmről –, amelyek révén megkedvelt egy olyan réteg is, amely azelőtt közel sem volt az én terepem: a fiatalság. Furcsa dolog, hogy akkor jutottam el hozzájuk, amikor én magam már korosodtam. Annak idején az volt az álmom, hogy felléphessek egyszer a Műegyetem E épületében, de ahogy telt az idő, végképp lemondtam róla. Aztán hatvanhárom éves koromban megkeresett egy szervező, és az E épületbe hívott fellépni… Mindez megint hozott egyfajta felfutást. Lett vagy van egy olyan Korda György, akit úgy érzem, hogy szeretnek, mégpedig széles körben.

– És mindehhez jött még a póker…

– Abban, hogy ilyen nyílegyenes a pályafutásom, talán annak van a leginkább meghatározó szerepe. Tizenöt éve kezdtem el a Sport TV-nél egy pókerműsort kommentálni, és ez újabb tömegeket állított mellém. A műsor angol főnöke egyszer megnézte az egyik közvetítésemet, amiből egyébként egy büdös szót nem értett, és azt mondta, hogy soha életében nem hallott ennyire érdekes, ráadásul szakmailag is tökéletes kommentálást. Igazi dicsőség ez – a mai napig büszke vagyok rá.

– Úgy tűnik, nagyvonalú az emberi kapcsolataiban – nem konfrontálódik, nem veszi fel a kesztyűt, és nem sértődik meg mondjuk egy paródián.

– Ilyesmin nem kell megsértődni. Egy biztos: ahogy egy újságíró mondta, a múlt század közepe óta nem volt olyan művész, akit annyian utánoztak volna, mint engem, ez pedig azt jelenti, hogy valami van bennem. Hogy ez jó vagy rossz, megítélés kérdése, de mindegy is, hiszen maga a művészet is szubjektív, az éneklés pedig különösen az. Ha azt mondják, hogy úgy mozgok, mint az erdei talpasmedve, nem érdekel – felesleges lenne elmagyarázni, hogy két műtétem volt, amelyek során izmokat, idegeket vágtak át, emiatt nem tudtam kiegyenesedni.

Azért van, ami ha nem is sért, rosszulesik – nem a személyemmel, hanem a művészetemmel kapcsolatosan. Azt a fajta hangot ugyanis, ami engem megkülönböztet a többiektől, hivatalosan nem ismerik el. Valahogy mindig azt a Korda Györgyöt látják, aki kissé talán bugyuta módon a feleségét emlegeti – így Klárikám, úgy Klárikám. Pedig ha tudnák, hogy mi van a fejemben, vagy hogy milyen csodálatos művészekkel találkoztam és kerültem barátságba életem során… Igaz, mindezt nem is teszem ki az ablakba, legfeljebb egy-egy szóval utalok rá időnként. Úgy beszélnek az éneklésről, mintha nem is tudom, mi lenne, holott az egy szakma. De hát mit meséljek én szakmáról, amikor minden arról szól, hogy a lányok mutassák meg a cicijüket és a popsijukat, a fiúk meg nem tudom, mijüket. A rádiók sem játsszák az általam képviselt stílusú dalokat, a Sláger Rádió kivételével. De a közönség nem hülye, hiába próbálják becsapni olyasféle dolgokkal, hogy az énekesnek nem a hangja fontos, hanem a sugárzása – mintha izotóp lenne. Ha a Sziget Fesztiválon eléneklem A Keresztapából a Gyöngéden ölelj átot, ájuldoznak, hogy hogyan jöhet ki valakiből ilyen hang.

– A közelgő ünnep alkalmából hamarosan egy rendhagyó, három állomásból álló koncertsorozaton találkozhatunk önökkel…

– Többek között az lesz a különlegessége, hogy a közönség olyan karácsonyi dalokat is hallhat tőlünk, mint még soha, például Klárika elénekli a Halleluját. És mivel egy családi ünnepről van szó, a koncert ideje alatt a közönség lesz a családunk. Igazi karácsony előtti hangulatot szeretnénk varázsolni nekik a szimfonikus zenekarral, mindezt pedig még megfűszerezzük például egy videóval is – a dal, amit élőben énekelek, a háttérben is menni fog egy negyven évvel korábbi felvételről, ugyanazzal a hanggal, sőt, ugyanazokkal a mozdulatokkal. Vendégünk lesz a hasonmásom, Nacsa Olivér, illetve Bagi Iván.

– Pedig ők egyszer-kétszer elvetették azért a sulykot, miközben önöket parodizálták…

– Á, dehogy. Igaz, a feleségem valóban rossz néven vette, amikor az őt játszó Bagit Nacsa pofon verte, hiszen aki ismer minket, tudja, hogy ilyen nem létezik. De a paródia mindig egy túlzás, éppúgy, mint a karikatúra, vagy ahogy vannak költői túlzások is. Ezen nem kell megsértődni.

Szeretem Bagi-Nacsát, a karácsony pedig egy szent ünnep, ugyanakkor egy vidám, boldog ünnep is, semmiféle indok nincs tehát arra, hogy ne legyen humor a koncerten. Csak annyit kértem tőlük, hogy ezúttal ne használjanak olyan csúnya szavakat, mint amilyeneket szoktak néha.

– Hogyan épül fel a koncert?

– Mi indulunk Klárikával, negyven-negyvenöt percig leszünk színpadon, aztán szünet, majd húsz perc Bagi-Nacsa, és harminc perccel mi is fejezzük be a koncertet.

– Hat évtized után már nem izgul?

– Egy kicsit igen, mert ezek elég nehéz dalok, és nyilván nem akar az ember hibázni. Azért egy Ave Mariát eredeti hangnemben elénekelni még egy operaénekesnek sem egyszerű. Ugyanakkor benne van a torkomban, mert sokat énekeltem. A nehéz daloknál pedig épp ez a lényeg: ne kelljen felkészülni, ne kelljen erőlködni, ne kelljen félni, hogy jaj, most jön az a magas hang, mindjárt összecsinálom magam – nem, ez automatika. Egyébként régebben nagyon izgulós voltam, és sokszor ez a teljesítményem rovására ment. Most már nem izgulok annyira, pláne, hogy állandóan ott van velem Klárika, akinek úgy szól a hangja, mint az ágyúgolyó. Mint minden koncertünkön, most is lesz tőle a Volt egyszer egy Vadnyugat zenéje, ami egy óriási produkció, illetve a Titanic betétdala. Hallhat a közönség olyan slágereket is, amiket nem hagyhatunk el, mert nagyon szeretik őket, mint például a Mamma Maria, a Gyöngéden ölelj át vagy a Találd ki gyorsan a gondolatom – még ha minden nem is fér bele.

• korda györgy
• balázs klári
• bagi iván
• nacsa olivér
• koncert
• karácsonyi zene
• Hazai sztár